Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Kiss Noémi: „Cili én vagyok” avagy a régimódi textuális tér (Szabó Magda: Für Elise)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Szabó név fontosságára, apja vágyaira, vagy saját írói munkáit sorolja fel, s megemlít egy jóval későbbi chicagói utazást. így megszakítja az elbeszélés linearitását, átrendezi a kerek egész élet darabkáit, s asszociatívvá teszi a látszólag mimetikus időábrázolást. Az olvasónak ezért az az érzése támadhat, hogy sok minden a szabad képzelet terméke, s az említett elbeszélői én nem igazán képes elrugaszkodni önmaga konstruktív, inkább retorikailag, mintsem a narráció számára rendezett emlékmunkájától. Mégis mintha mindez öntudatlanul, az érzékletes regénynyelv öntudatlanságában menne végbe: szubjektív, érzékeny, sőt megkockáztatható, a századfordulós posztromantikára jellemző, analizáló hang be-széli el az iskolaéveket. A mű kontinuitását, a kacsolatot jelen és múlt között szintén az egyes szám első személy garantálja: ahogy a ma 85 éves emlékező én nagy ívű, többszöri értelmező szerkezetű mondatokat tud leírni a klasszikus retorika teljes tudományának birtokában, úgy Magdolna már egészen fiatalon szubverzív egyéniség, minden gátlás nélkül állítja tanárairól: „Én többet tudok, mint ők” (97.). Az iskolás kamaszlány amúgy is állandóan verseng az intézetben, s olykor kamaszos hévvel ragadtatja el magát, még írás közben is, most 85 évesen. Többször behívják édesapját. Magdolna protestál a rideg intemátusi szabályok ellen, de latinból ő a legjobb, kilép a cserkészcsapatból, de hazafias szövegeket ír. Ezt az okosságot a mindentudó elbeszélő bölcsessége is bájosan követi, aki persze itt is kiváló arányérzékkel beszél. Elbeszélt én és elbeszélő én ezért sokszor összemosódik a regény során. Hogy mindvégig uralja a narrátor a terepet, a színhelyeket, a szereplőket és a leírásokat, nem okoz meglepetést. Mindezt a jól ismert, kifinomult, pontos, olykor már-már a legkifejezőbb egyszerűségből és puritanizmusból nyert, érzékletes nyelven teszi e regény is, akárcsak a korábbiak. A Für Elise hangjai az írónő müveinek magyar és külföldi olvasói számára korántsem csengenek idegenül. A Magdolnát és Cilit érintő írói csalás az említetteken túl az utánzáson, a mimézis elvén is alapszik. Arról a közvetlen és tiszta közlésről beszélek, mely nem igazán merészkedik a nyelv problémáinak területére, kerüli a metaforikus beszédet, a logikai ellentmondásokat és az irónia minden látszatát. A jellemek ábrázolása tükrös szerkezeteket hív elő (Magdolna tükre Cili), s a valós történeti referenciák terébe vezeti az olvasót (Trianon időszakában vagyunk), mindez a hagyományos, a köznapi romantikából kialakuló népszerű modernizmus technikájával megy végve. A Für Elise-nek a múlt megidézésében a lekerekített élettörténet a legfőbb esztétikai elve: s így éri el a mű, hogy nem marad benne elvarratlan szál (bár néhány figura értékelése kissé bizonytalan: a pap Béla bácsi; a fasizmus elől menekülő András-csa- lád jövője; Gömbös Gyula szerepe, Erdély sorsa, Horthy alakja stb.), többnyire bús melankólia itatja át a történelemben sodródó szereplőket (nem így Cili tökéletessége; látszatra feltárul ugyan, ám az anya és az apa viszonyának bemutatása is csak részben valósul meg, jövőjük homályban marad; Magdolna szerelmi életéről csak részlegesen értesülünk Ciliéhez képest). Az ígért kitárulkozás, a tabukat kiejtő nyelvi traumamunka is „csak” finom öltések mentén halad, talán ehhez nem elég kegyetlen
