Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Alabán Ferenc: Értelmes érték (Reflexiók az irodalom értelmezéséhez)
Alabán Ferenc dig ez a babitsi meggyőződés, más átmeneti korokhoz hasonlóan, jelenünkben is gazdagon értékes esztétikai minőségben és sokféle értéklehetőségben prezentáló- dik az irodalomban. Az irodalom - klasszikus értelemben mint nyelvközpontú esztétikai művészeti forma létezik, jelenünkben azonban úgy is körülírható, mint az audiovizuális kommunikáció esztétikai jellegű válfaja. így az irodalom könyv- és szövegszerüsége fokozatosan áttevődik az elektronikus közvetítő eszközökre és médiumokra is. A csak „szövegmintákban” való gondolkodás és abszolutizálás már ennélfogva sem állja meg a helyét. Az irodalmi szövegek különböző kontextusba való direkt helyezése sem pótolhatja a kritikusi szemlélet adekvátságát. így példának okáért a kritikus (olvasó) és a szöveg kapcsolatának erotizmusba fullasztása, az interpretáció perverzitásának vagy éppen szadista voltának felfogása, az elemző- és a szöveg (mint munkapadon levő anyag) viszonyának vulgár - nemiségen alapuló erotikus (sőt szexuális) ösz- szekapcsolhatóságának és effektusainak demontstrálása nem több az érzékek posztmodernista céltévesztésénél, ill. pótjátékánál. A receptív és egyúttal perceptív képzavar a befektetett energia arányában hosszabb távon nem hozhatja meg a várt eredményt, mivel a kritikus „hódító” és „birtoklási” vágya kizárólag önmagáért, saját megismerési aktusaiként létezik, mely korlátainál fogva nem képes a modernista újításra. E viszony értelmességét és értékét is csak a harmónia biztosíthatja és nem az alkalmiság. Ha igaz, hogy a legmélyebb magyar nemzeti önismeretet a magyar költészetben találjuk, akkor a magyarság számára a költészet mindig egzisztenciális, azaz a létet érintő, létfontosságú tényező volt. Kisebbségi helyzetben az ún. „valóságvonatkozású jelentés” az irodalomban mindig határozottan jelen volt, lehetett az többértelmü költői nyelvjáték, ironikus alulstilizálás vagy látszólagos szerepnélküliség felvállalása. A nyelv a versekben csak átmenetileg vált önműködő fenomén- né, s az ilyen kísérletekben is legtöbbször saját öngerjesztésének esett áldozatul. A kisebbségi magyar irodalom meghatározó vonala sohasem vált „ügy nélkülivé”, jelentésképzését nem bizonytalanította el, nem szállította le saját értelmét környezetének tudatában. Ez jelenünkben is megmaradásának biztosítéka. A kisebbségi magyar alkotók elkerülhetetlenül vesznek részt kisebbségi közösségük sorsában, és a művészet autonómiája elsősorban azt jelenti számukra, hogy a személyiség nem korlátozza saját művészi kifejezésének területét, hanem szuverénül szembesül az „emberiét” kérdéseivel. Ez akkor is érvényszerűen működött, amikor egy korszak a közelmúltban hamis irodalmi kánonokat erőltetett ideológiai alapon, s nyilván ezeket nem irodalmi és esztétikai szempontokra alapozta. Emiatt azonban - nyilvánvalóan - nem szabad kiiktatni az irodalomértelmezésből minden olyan motívumot és jelentésréteget, amelynek közösségi vetületei és értelmezési lehetőségei vannak. A kisebbségi magyarság létügyeivel való szembesülés a kisebbségi magyar irodalmak felvállalt hagyományát jelenti, mely elől a kisebbségi írók, költők lég
