Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Szalay Zoltán: Ártatlanság, Csipp-csöpp (novella)
Csipp-csöpp Fölriadt. Ijedten nézett maga mellé, de nem látta mesés szépségű királynéját. Reggel lett, de még maradt tizenhét perce az ébredésig. Kiváló! Még nyugodtan visszatérhet, hogy felébressze a királynét, akitől szerelmetes búcsút vehet. Tizenhét perc alatt még sok minden megtörténhet. Vissza is helyezte fejét az ágyra, s lehunyta szemét, hogy visszautazzon az újonnan elfoglalt országba. Az álom gyorsan megérkezett. A királyné még mindig aludt, férje pedig letette a kardot az egyik kis asztalkára, s visszabújt a meleg ágyikóba. Hozzádörgölőzött asszonyához, aki csendesen felnyögött, majd kinyitotta kedves szemeit. A király megsimította a nő selymes, szinte anyagtalanul lágy haját, s kezeivel végigjárta testének azon részeit, melyeket kizárólag ura ismerhetett. Az asszony rögtön elfelejtette az álmot, s jókedvvel bocsátkozott a játékba, mely még szebbé varázsolta ezt a káprázatos (tavaszi) reggelt. BUCCS! A fény megint arcul csapta Apród urat, aki hiába markolászta a párnáját, nem találta a királynét maga mellett. Egyedül volt a hanggal, amely újra felébresztette. Teste és lelke visszakívánkozott a másik országba, de a fürdőszoba felől érkező durranások nem engedték át a szigorúan őrzött határon. Amint lehunyta szemét, robbant a víz. Felpattant, kirohant a fürdőszobába, nem azért, hogy a vízcsapot szerelje meg, hanem hogy vattát keressen; talált is, beletömött két kicsike vat- tacsomócskát a fülébe, fejére tette vánkosát, s megint aludni próbált. A királyné lágy ajka rátapadt a dalia testére, mely óriási volt, vaskos és szép, ő maga pedig, mármint az ország vadonatúj feje, a takaró alatt merült el a nő testének varázsában. De nem tehette ezt hosszú ideig, mert... CRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRR! Ó, fájdalom! Az óra. Apród úr felébredt. Megmosdott, megborotválkozott, felöltözött, reggelire félig lágy tojást evett, majd pedig, miután gondosan bezárta lakását, kisétált a buszmegállóhoz. Nem volt autója, mert vezetni sem tudott. Minden reggel busszal járt be a munkahelyére. Egy dohos levegőjű irodában dolgozott, elsősorban iratok pecsételésével foglalkozott, ami azért igényelt különös szakértelmet, illetve fokozott odafigyelést, mert bizonyos iratok esetében ezek a pecsétek nagyon furfangos helyekre kellett hogy kerüljenek. Voltak akták (tehát több papírból álló iratgyűjtemények), melyeknél ez a bizonyos pecsét éppen az első oldal felső részére szükségeltetett elhelyezni, s kevés ember akadt a hivatalnoktársadalomban, aki annyira tökéletes pontossággal és rendíthetetlen magabiztossággal képes lett volna megállapítani ezen pecsétek rendeltetési helyét, mint Apród úr, aki erre a munkára született. Soha még nem követett el hibát. Egyetlengyszer sem. Éppen ezért utálták őt any- nyira irigy kollégái, akik napról napra halmozták hibáikat, amiért aztán oly gyakran tehettek szert zsíros kritikára a Mindenható részéről, aki nem volt egy kegyes ember. Apród úr soha nem került összetűzésbe a Mindenhatóval, de ő sem számít
