Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Szalay Zoltán: Ártatlanság, Csipp-csöpp (novella)
Ártatlanság tott, mikor pedig hátrafordultam, tapasztalhattam, hogy forrása is eltűnt. A fiúval együtt. Meg az én jókedvemmel együtt. Olyan meggyőzően beszélt, hogy szinte el is hittem, amit mondott, annak ellenére, hogy még soha nem láttam korábban, és egészen biztos voltam benne, hogy soha nem vettem részt még csak véletlenül sem olyan dologban, ami miatt a fia elveszíthette volna a lábát. Összetévesztett valakivel- egészen biztos voltam ebben, s annyira magával ragadta a hév, hogy nem is próbált megbizonyosodni róla, hogy valóban én vagyok-e az, akihez szavait intézni szerette volna. Rettenetes dolgokat mondott, én pedig rettenetesen éreztem magam, főképp a- zért, mert tapasztalnom kellett, mennyire keserű sorsú emberek vesznek körül. Természetesen nem tudtam kiverni fejemből az esetet, hiába is próbáltam másra gondolni, például arra, hogy éppen egy régi osztálytársammal készültem találkozni, az egyik pozsonyi bevásárlóközpontnál egyeztünk meg a találkozóban, akkor éppen oda igykekeztem. Nagyon régen nem láttam már Ferit, s örültem, hogy megbeszélhetünk végre ezt-azt, azt sem tudtam, mi van vele mostanában. Le is szálltam a megbeszélt helynél, miközben visszhangzottak fejemben az ismeretlen asszony vádjai. Több mint negyedórát vártam Ferire, míg végül felhívtam, ő pedig közölte, hogy ne haragudjak rá, de ma nem tud jönni, de mindenképp bepótoljuk, minél hamarabb... Megint villamosra szálltam tehát, szinte rettegve, hogy megint összefutok az egyik ilyen boldogtalan „ellenségemmel”, de ezúttal semmi ilyesmi nem történt, mindössze unalmasan utaztunk át a városon, ki a buszállomásra.- Mikor fogod már visszaadni? Szinte üres volt az állomás nyomasztó levegőjű váróterme, lévén hétvége, délután. Csak egy öreg, koszos, hajléktalannak kinéző férfi ült az egyik pádon, és hangosan kiabált.- Süket vagy?! - bömbölte. - Azt kérdeztem, mikor adod már vissza, te szemét állat!- Ittam egy kortyot az üdítőmből, majd az órámra pillantottam. Volt még egy csomó időm buszom indulásáig.- Gondolom, neked jól megy a sorod - hangoskodott tovább a hajléktalan. - Engem persze már meg se ismersz. Idenéznél legalább, te átkozott? Véletlenül arrafelé pillantottam, a rongyos ruházatú férfi felé, s meglepetten vettem észre, hogy rám néz. Mikor elkapta pillantásom, felnevetett.- Ugye hogy megismersz! - kiáltott fel boldogan. - Mit szólsz, hogy nézek ki? Mit szólsz a művedhez? Elégedett vagy? Sikerült egy minden téren sikeres embert faragnod belőlem, láthatod. Nincs semmim, tehát gondjaim sincsenek, minden tehertől megszabadítottál. Kösz. Nincs házam, nincs pénzem, nincs mit ennem, senki vagyok, abszolút senki, szemét, piszok, egy darab szar, szar, érted? Mit szólsz? Mondj már valamit. Nyilvánvaló volt, hogy hozzám beszél, de abban is elég biztos voltam, hogy részeg, így hát nem nagyon törődtem vele. Borzasztóan nézett ki, mégis valahogy olyan értelmesnek tűnt... Úgy nézett rám, mint egy régi ismerősére.
