Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Németh István versei (Szavak birodalma, Szárnyaszegett mondatok, Olyan tiszta itt ma minden, Nincs valamire való névsor)
Németh István versei Az évezredek, mint a viharok, mint az orkánok! Az a fa még itt áll mellettem, és ha majd elmegyek, kidől ő is, mint gyermekkorunk óriási akácai, szekóviák, a százados tölgyek. A rózsabokrokat is eltapossák, mint az ember lábnyomát. A vadak lábnyomát betakarja az avar, védelmezik tudatlanul a hangyák, a vizek körforgása. Egymásba kapcsolódnak, kötődnek, újra és újra megtámadnak, körbekulcsolják a vállainkat. Néha még meg-megállok, kibotorkálok az erdők alá, a földek közé, a sírjaimhoz, a folyópartra. A madarak, a halak, de még a vadak is körém gyűlnek. Az Ikaroszok, a Daidaloszok védtelen zuhannak a mélybe. A latrok rázzák az öklüket. Adám is rázza az öklét. Éva, mint akit rajtakaptak, takargatja az ölét. Sötét felhők írják az égre az éket, a vadlibák bánatát. Mint kis legénykék pörgünk, kapaszkodunk a templomtornyokba, gyárkéményekbe: Egy tányér leves, egy tál gyümölcs - elég. A bokor lángra lobban, fö légeti az utat, elégnek a sorvezetők, a körmondatok. Mi végre lobban lángra a mélyhegedű, az erdők alja, mivégre szakadnak, lógnak az űrbe a radioaktív vonók húrjai? Az a bolond hegedűs rángatja még mindig a vonóját, fújja a lángot? Zománcosodnak a képeid. Elmentél, kukába gyömöszölte a vágyait, gyűlöletét az a bolond gyerkőc. Mit remélt nélküled, miért gyűlölt meg? A földből még mindig kimerednek a tüskék, kiállnak a kövek, sziklák, pedig tenyerünk már lesikálva, csontkemények a bütykeink... Ó, egek, ó, egek, könyörüljetek Dúdor Pista képei felett, védjétek meg a pántlikáit, ha már az ég teljesen elszürkült felettünk, legalább ők, az ő képei, a tehénmennyasszony pántlikái, koszorúja világítsák be a teret.
