Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - TALLÓZÓ - Penckófer János: Eredetiségünk kiútkeresése
TALLÓZÓ * * * Az Elveszett utak énregényként ugyanúgy olvasható, ahogy szerzője, Csoóri Sándor teszi ezt Illyés naplójegyzeteknek mondott művével, a Magyarokkal. És erre nem csupán a Faragó Laurával és a Joó Istvánnal folytatott beszélgetése (Megleltem igazibb hazámat; Az irodalom lármafája) ébreszt rá, vagy az, hogy Görömbei András fejlődésregényként is olvashatónak látja a szerző esszéit. És még ennél is fontosabb talán annak kimondása, hogy ez a kötet a valóság- és katarzishiányról szól. Arról a korról, amely irodalmunkat megfosztotta az őt megillető szerepétől, arról a korról, melyben nem születnek nagy filozófiák, nincsenek nagy eszmék, csak „benyögések”. Egy kacarászó, mulatozó, röhögcsélő nemzettel kell szembesülnünk, amely elmulasztotta, hogy katarzis útján megtisztuljon, s így meg- igazulva fejezze be végre azt, amiért legutóbb ezerkilencszázötvenhatban hallatta a hangját. A egész könyvet áthatja a személyesség. Számos apró magánéleti esemény tanúi vagyunk, de a közelség semmit sem választ el semmitől. Bensőséges magánügy és nemzeti felelősségérzés egy és ugyanaz. így látjuk azt a személyt, aki 1956. november 3-án Déry Tiborral besiet az Országházba; amint 1982. július 10-én rohan Illyés lakására, hogy megtudja, mi történt előző nap a Mitterrand elnökkel folytatott beszélgetésen. De így látjuk, amint bele-belenéz a „besúgói jelentésekbe”, aztán amint unokáit faggatja, hogy tudják-e, mi a betyárbútor; s látjuk 2000. december 19-én, hogy elcsúszik a fagyos földön. Látjuk, mint töpreng a Heti hetesféle műsorok természetén; a Nap-keltén a könyv utolsó oldalain. És hirtelen megvillan valami: a kötet legelején megismert két erdélyi kopó. A könyv végére szimbólummá emelkednek, amint ott ülnek a garázstető magaslati pontján, s nézelődnek: „televízióznak”. „Nyomozóösztönük lanyhul, tévézőösztönük napról napra erősödik.” Nem keresnek utakat. (Kortárs, 2004 március)
