Irodalmi Szemle, 2004

2004/5 - TALLÓZÓ - Penckófer János: Eredetiségünk kiútkeresése

TALLÓZÓ

gihoz; honnan a legújabb kori meghasonlásunk; hogy miért sorvad immár ötszáz éve nemzeti önbecsülésünk; mikor tévesztettünk utat - olyan kérdések ezek, amelyek ott munkálnak az esszékönyv soraiban. Ám ez is csak töredék. Társadalmi, politikai, filozófiai, irodalmi, alkotói, esztétikai, történelmi, hitbéli, morális, népesedési, természetvédelmi: „létszennyeződési” kérdéseket ugyanúgy feszeget a könyv, a- kár a televíziózás, a kép- és híranyagfogyasztás emberi kiteljesedésünket visszavető jellegzetességeit.

Ebből, mármint az emberi teljességigényből fakad mindegyik felsorolt és em- lítetlenül hagyott kérdés, de valamennyi gondolatfutam, távlatos és merész társítás is ezzel magyarázható. Az írásokban megnyilatkozó beszélő és a mindenki által ismert Csoóri Sándor nevű személy igen szoros összetartozásában is mintha ez munkálna. E jól megszokott összetartozás, sőt azonosság szerint szól az összes írás, legyen az hagyományos ismérvekkel formált esszé (Autóval át a városon), levél (Csúcsa hanyatlása), ünnepi megnyitóbeszéd (Évfordulók ünnepe Pápán), ’’pohárköszöntő” (Pohárköszöntő az Illyés-év kezdetén), könyvismertetés (Varga László könyvét lapozgatva) vagy épp a Nap-kelte című televíziós műsor lehangoló természetéről, átlátszó trükkjeiről szóló töprengés (Napkelte?). A kiterjesztett személyesség révén, vagyis ebben a közvetlenségben merül fel közösségi gond, nemzeti létkérdés, ezeréves államiság, minden. Ez különös átminősülését eredményezi a kényes, kihegyezett kérdéseknek. Korunkban, most, a rendszerváltozás utáni tizennegyedik esztendőben, amikor „az ürgelukból is politika mászik elő”, nagy értéke a könyvnek ez a természetesség.

Az Elveszett utak tabut, elhallgatást, taktikázást elutasító gondolkodói magatartása és ebből fakadóan a felismert és ki is mondott igazságok sokszor a gyermeki nyíltság tisztaságával hatnak. A szerző úgy beszél például a miniszterelnök kémelhárító tiszti múltjáról, egész pontosan arról, „hogy Medgyessy egy napig tagadja múltját, tapintatosan szólva hazudik, a következő nap viszont büszke arra, a- mit tegnap hősiesen tagadott” (Pipacsok és restauráció), mintha nem is a politikához tartozó tényt emlegetne. És valóban; Csoóri szemhatára korántsem a négyévente váltakozó kormányokig ér. Történelmi látásmódjában ez a tény is adalékká válik, hiszen ő súlyos morális válságunk mélyebb eredetét fürkészi. Nyilvánvaló, hogy itt a jellem, a nagy jellem kérdése a fontos, mert a „nemzet sorsa nemcsak az erő, az ügyeskedés (...), a számtanilag is igazolható fölény hatalmából áll, hanem egy-egy nagy jellem sugárzásából is” (Futamok).

De ugyanez a nyíltság érezhető, amikor például a magyar értelmiség szellemi szakadásáról, legújabb kori skizmánkról beszél. Vagy amikor megnevez két pártot, a Magyar Szocialista Pártot és a Szabad Demokraták Szövetségét, mondván, hogy szerinte csak ezekre adhatják le voksukat azok, akik az 1956-os forradalomtól a nyolcvanas évek végéig ügynökként figyelték meg őt, és ezt nem tudják megbocsátani neki. Pontosabban azt nem tudják megbocsátani, hogy „bűnt követtek el ellene”. Igaz, teszi hozzá a szerző, lehet, hogy e pártok közül „nyíltan egyi