Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Katartikus emlékfoszlányok (kritika)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE teti az európai irodalom klasszikus érrendszere, a magyar irodalom sok évszázados folyamatossága, a felföldi táj írásbeliségének emlékei, nevezetesen a védekezésre kényszerített, szellemi magatartás értékrendje. Fonod munkája második felében mindezeket alkotói pályák elemzésével és íróportrék megrajzolásával kívánja elérni. Márai-arcképe komoly reményre jogosít. Kitűnő munka! Az írót ellentmondásaiban láttatja, hű korképet fest köré, idézetei egységes gondolatrendszert mutatnak, s ami talán a legfontosabb: a sokszínűén árnyalt kép mögött határozott történészi ítélet áll, amely a felvázolt közösségi tapasztalatokból következik. Amennyiben a szerző hasonló portrékkal teljesíti ki és fejezi be művét, értékes szellemi önvizsgálattal gazdagít bennünket! NÉMETH ZOLTÁN Katartikus emlékfoszlányok (Tóth Krisztina: Porhó. Magvető, Budapest 2001) Talán csak akkor van értelme „fiatal irodalom”-ról beszélni, ha a recepció olyan új, progresszív horizontot tulajdonít az ezzel a kategóriával is jellemezhető szövegeknek, amelyek olvashatóan különülnek el egy megelőző horizonttól. Ebben az esetben nem mechanikusan érvényesített nemzedéki értelemben van jogosultsága a fogalom használatának, hanem a részvétel és a hatás jelentőségénél fogva, méghozzá egy új lírai közbeszédben. Nem tagadható azonban, hogy a fiatal irodalomról szóló beszédhez szinte óhatatlanul társul az ellenőrizhetetlen jövőt megjelenítő hang, amely a jelen állapotai és horizontjai felől kívánja parcipiálni a jövő beláthatatlan eseményeit. Mindez talán úgy kerülhető el, hogy az új lírai paradigmát a megelőző kanonikus viszonylatában figyeljük meg. Ezt a lehetőséget azonban tovább bonyolítja, és ezért szinte lehetetlenné is teszi a fiatal irodalomról szóló kijelentések ellenőrizhetőségét, hogy talán sohasem beszélhetünk kánonról, csakis kánonokról, amelyek már a korszak keretein belül is különféle irányokba mutatnak. A lezárhatatlan játék képéhez az olvasói produktivitásban manifesztálódó me- tanyelv a maga kanonikus és hierarchikus nyelvével tulajdonképpen úgy járul hozzá, hogy egyúttal lehetetlenné teszi az új horizont rögzíthetőségét. A „fiatal irodalom” az értelmező előtt akár olyan bejárhatatlan és olvashatatlan, amorf szövegterepként is feltűnhet, amely a legkülönbözőbb irányok felé mutat. A megelőző kanonikus horizont, amelyet netán viszonyítási pontként, feltételként hasznosítani lehetne, szinte ennek adekvát módon különböződik el. Ha csak arra gondolunk, hogy Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Darvasi László, Kukorelly Endre, Esterházy Péter, Kertész Imre, Tar Sándor, Kovács András Ferenc, Oravecz Imre vagy Závada Pál a kortárs magyar irodalomban kanonikusnak tűnő művei mellett Ganxta Zolee, Jacques Derrida, Edward Lear, Ady Endre, Alexander
