Irodalmi Szemle, 2004

2004/5 - Szalay Zoltán: Az átlagember (novella)

Az átlagember

ben, hogy egyen egy kis tengeri ezt-azt, hogy beszívja ezt az édes, könnyű, finoman zamatos levegőt. Gondolom, ezért jött!- Valóban, uram, hasonló terveim voltak - bólogatott elképedve az alacsony angol, de még nem tisztázta magában, mit is gondoljon erről az emberről.- Tudom én - mondta a görög, kicsit kivicsorítva sárga fogait. Egyre meg- vetőbben beszélt. Mindenféle érzés tört ki belőle, amikor meglátta ezt a nyeszledt turistát, nem hagyhatta szó nélkül. Olyan dolgok ötlöttek most föl benne, amelyeket már régen leülepedettnek, eltűntnek vélt. Veszélyes, de izgató dolgok, s most ennek az idegennek a macerálásával úgy érezte, visszatér régi önmagához. így hát hevesebben beszélt. - Csak elvesztek tőlünk. S még azt sem tudjátok, valójában milyen értékek rejtőznek itt. Hogy micsoda remekművekkel vagytok itt körülvéve. A természet és az ember remekműveivel. Betörtök a világunkba, megerőszakoljátok a hazánkat, kihasználtok minket, s közben azt sem tudjátok, kik is vagyunk mi, mi is ez az ország. Végigtiportok mindenen, elgázoljátok a természetet, ledöntitek a szobrainkat, elcsúfítjátok az emlékeinket. Megbontjátok a rendet, leromboljátok az értékeket.

Az angol férfi hátrahőkölt, idegesen, visszatartott lélegzettel figyelt, úgy tartogatta a zsák krumplit, mintha az lenne legfőbb tulajdona, s el akarnák venni tőle. Fogalma sem volt róla, mit akar tőle ez az alak, de határozottan megijedt, megrémült a vad szemektől, a vastag, izmos karoktól, a kemény, támadó szavaktól. Pénzt dobott az asztalra, majd riadtan odébbállt. Megszerezte első baljós élményét görög- országi kirándulásán.

Kondouriotisz, a görög dühödten állt tovább az asztalka mögött. Ahogy a turista elment, elcsendesedett, s úgy állt ott, mint aki most pottyant az égből. Talán őt magát lepte meg legjobban a kitörése, amivel ügyesen elkergette az összes arra ólálkodó vásárlót. Pedig mindig kedves és barátságos volt a vevőkkel, sokan vásároltak nála, amiben persze közrejátszottak alacsony árai is, talán az egész EU-ban nála volt a legolcsóbb a dinnye, s ráadásul a minőségre sem lehetett kifogás.

Kondouriotisznak nem nagyon volt igazi barátja. Habár ezt nem úgy könyvelte el, mint hiányosságot, sajnálatos tényt vagy kiküszöbölendő problémát. Nem akart ugyanis soha az átlaghoz, a tömeghez, a „romlott társadalomhoz” tartozni, s ez irányú igyekezete közben szinte észrevétlenül sorolódott be a többi hasonló célú életművész közé, akik céljukat soha nem érték el, csak lejáratták magukat vagy tönkretették saját, illetve megnehezítették mások életét. Kondouriotisz soha semmi ördöngösséget nem vitt véghez, apjától örökölt földjein dolgozott, terményeit árulta, s közben szentül meg volt róla győződve, hogy tudatában van a legnagyobb életigazságoknak.

Feleségének nem volt könnyű dolga mellette. Soha nem tudta őt kiismerni, még most, huszonkét évi házasság után is tudott meglepetésekkel,szolgálni. A legrosszabb az volt, hogy ezek a meglepetések olyankor jöttek, mikor minden rendezettnek tűnt. A férfi mindig ünneprontó volt, ha romantikusnak kellett volna len