Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Fried István: Márai Sándor panoptikuma (tanulmány)
Márai Sándor panoptikuma délyes tárlatlátogató volt, később másokról jóval többet ír, másokat jóval többre tart. S így csak annyi bizonyos egyelőre, hogy a szorosabb értelemben vett képző- művészet(-történet)i aspektuson kívül kell lennie még valaminek, ami odavezet(het)ett, hogy Utrillo részese legyen Márai vUágirodalmi panoptikumának. Ennélfogva nem tetszik elegendőnek az egyes portrévázlatok alaposabb megszemlélése, a „szorosabb” olvasásnak elsősorban az egészre kell kiterjednie, hogy esetleg rálelhessünk egy olyan szempontra, amely valamiképpen hozzájárulhat egy feltehetőleg vitatható, de éppen úgy elfogadható értelmezéshez. A főcím: panoptikum, és ez felületes ránézésre nem sok jót ígér. Hiszen a panoptikum nem egyszerűen nem az, ami, hanem olyképpen nem az, ami, hogy ennek az „ami”-nek a látszatát akarja kelteni. Igaz, aki egy panoptikumba betéved, e- leve tisztában van azzal, hogy nem a kiállított személyiségekkel, magukkal fog találkozni, hanem viaszbábuikkal, amelyek olykor a szó szoros értelmében „kísértetiesen” hasonlítanak az „eredeti”-hez. Amennyiben az irodalomra/irodalomba forgatjuk vissza a címet, az első gondolat az lehet, hogy egy utánzás kísérletében lesz részünk, egy mimetikus írásmód próbájára számíthatunk. Mivelhogy a kritika, az irodalomtörténet megalkotta az „eredeti” figurát, ennek utánzata jelenik meg egy kisprózasorozatban. Csakhogy a Márai-írásokból nem feltétlenül és nem minden e- setben ismerszik ki az „eredeti”, jóllehet a „referenciák” segítik a tájékozódni vágyót, nevek, műcímek, idézetek (e két utóbbi ritkán), esetleg „magánéleti” ismeretek iktatódnak be a lírizáló prózát idéző darabokba; ám az „utánzásához a szó esztétikai értelmében ez valószínűleg nagyon kevés. Még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy írói életművekről féllapnyi terjedelemben csupán „esszéisztikusan” lehet megnyilatkozni, ha az ismeretközlés és az értelmezés valamely alakzata lenne a vállalkozó elsőrendű célja. De Márai sorozatából efféle (kétségtelen) célirányosság hiányzik, ellenben, tételezni látszik egy írói világot, amelynek hangulatát vagy „hangoltságát” igyekszik „utánozni”, pontosabban azt a beszédmódot stilizálja Márai a megjelenítendő írói világ „szelleméhez”, amely „szellem” az ő előfeltételezéseiből formálódott ki. Amennyiben elfogadjuk az íróportré megalkotása egyik lehetséges módjának ezt a szuverén, metaforákba öltöztetett rekonstrukciós eljárást, akkor talán a panoptikum megnevezése sem tűnik teljesen önkényesnek. És még valami: ez a sorozat olyképpen is olvasható, mint egy személyessé tett befogadástörténet, amely eltekint az irodalmi/képzőművészeti kánonoktól, mert az időszerűt és a korszerűt nem ott látja és hirdeti, ahol az irodalomtörténet és a kritika, és még a kritikával „közös” nézetek is ott tartanak szét, ahol a Márai-panopti- kumba sorolás indokolódik. Ugyanis nem bizonyosan azért hozza $zínre Márai íróhőseit, mert egyébként valóban kiváló személyiségei a művészetnek, hanem talán azért, mert ebben a sorozatban egymásra vannak utalva, egymás egyediségét erősítik föl közös gondolattá, és amennyiben egymással szembeállíthatok (nemcsak Montherlant és Maugham, hanem részint a teljes sorsot hordozó szereplőket szerepeltető és e sorsoktól időnként megriadó szerző, O’ Neill és a gondosan mé
