Irodalmi Szemle, 2004
2004/3 - EURÓPA KAPUJÁBAN... - Kántor Lajos: Hová lett a sajátosság természetessége Európa kapujában? (előadás)
EURÓPA KAPUJÁBAN. Ennek ellenére - vagy inkább épp ezért - nem szűntünk meg rákérdezni magyarok és románok, magyarok és németek, magyarok és szlovének, magyarok és szerbek (vajdasági), magyarok és szlovákok (felvidéki) viszonyára, kutatni Szlovénia titkát és a „magyar Párizst”, faggatni a kérdés szakembereit arról, hogy Közép-Európa nyitást vagy zárást jelent-e. így jutottunk el egy újabb összefoglaláshoz, 2000 novemberében; Erdélyi szemmel: Brüsszel, Európa - ez a Korunk- szám tulajdonképpen már a máról, közvetlenül rólunk szól, amibe természetesen beletartozik Magyarország uniós csatlakozása és Románia esélye is. (Ez utóbbiról- Gábriel Andreescu mellett - olvasható a kolozsvári egyetem politológiatanárának, a 2003 őszén kinevezett európai integrációs miniszternek, Vasi le Puscasnak a véleménye is.) Nem szeretnék névsorolvasást tartani, mégis egy újabb, sokunknak jól ismert író nevével, pontosabban szövegrészletével kell megtoldanom az eddigieket. Egy Sepsiszentgyörgyön megrendezett tanácskozáson mondotta el Csiki László, hogy ő mit gondolt régebben és mit gondol ma Erdély és Európa (Közép- Európa) párosáról, ellentétéről vagy egységéről. Evekkel ezelőtt így fogalmazott: „Erdély egy, a hegyek zugába feltorlódott kis Közép-Európa, annak összes szépségével és nyomorúságával. Mindenki kisebbség benne valamiképpen...” A közelebbi, mondjuk a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekre tehető erdélyi (romániai) szakaszról, ennek irodalmáról, művelődéséről pedig azt állítja: „Volt egy nyomasztóan hosszú, ám remekműveket kisajtoló korszaka az önmagában is paradox kisebbségi létezésnek, melyet leginkább a »sajátosság méltósága« szlogennel jellemezhetnék.” Ehhez teszi hozzá Csiki: „reményeim szerint a sajátosság természetességének kora is elkövetkezik”. Nos, tulajdonképpen erről kellene beszélnünk, ez a vágykép sejlik fel bennünk, amikor az európai integrációs remények kerülnek szóba. Minthogy nem tudom pontosabban megfogalmazni, amit erről gondolok, tovább idézem Csiki Lászlót, a három évvel ezelőtti Korunkból, „...a sajátosság természetességét kellene elérnünk. Azt jelenti ez: eleve és elvből nem fogadjuk el, hogy nemzetiségünk vagy akár földrajzi, anyagi helyzetünk szerint kisebbségiek vagyunk, és ha mégis azok lennénk, azt természetes állapotunkként kellene megélnünk. Egyik — de csakis az egyik - eleme sorsunknak a helyzetünk, de nem a jellemvonásunk. Ne tegyük azzá, ha rajtunk múlik, és akkor sem, ha másokon. De hát azonkívül, hogy kisebbségiek vagyunk - és maradhatunk bármely országban -, vagyunk még szerelmesek, apák, fiúk, lányok, anyák, szőkék, barnák, istenhívők és rablógyilkosok is. A legszebb közhellyel szólva: emberek vagyunk. Jönne bár - mondom -, hoznánk el mi magunknak azt az időt, amikor sajátosságunk kinyilvánításáért nem kell többletenergiát elvonnunk a munkánktól, a szerelmünktől, a családunktól, de még az ellenségeinktől sem. Hadd legyen az természetes, adott és magától értetődő - úgy, hogy mások is értsék, persze. Egyetlenegy kényszert kellene elfogadni akkor: a saját képünket, olyannak, amilyen. Ez is lehet annyira nehéz, mint ha kifáradásig másokkal néznénk farkasszemet.
