Irodalmi Szemle, 2004
2004/3 - Duba Gyula: Hangulatok
Hangulatok hová nem vezető utacskákon bolyongana. Az emlékezés rejtélyes ösvényein. Egyre szívesebben emlékezem. Nem a múlt felértékelődése ez számomra, hanem önmagam újrafelfedezése, gazdagodó önismeret. Minden, ami volt és elmúlt, valahol megmaradt bennünk. Borzasztó lehetne, ha mindenre emlékeznénk, de még rettenetesebb, ha semmire sem emlékeznénk! Az alacsony fehér ház lakószobája elevenedik meg bennem, a lámpagyújtásra emlékezem. Mindennapi cselekvés volt s mégis mily jelentős! A kis ablakok mögött derekasan sűrű a homály. Zárt tér a szoba, emberméretű, míg a külvilág fagyos, nyitott végtelenség. Idebenn a meleg a magasban remeg, míg a talaj mentén hűvös nyirkosság kóborol. A lecsapódó párák vékony erecskékben folynak alá az ajtón. Éjszaka, amikor a szoba kihűl, alul jégcsapokká fagynak, reggel, mintha méltatlankodva, nagy pattogással nyílik az ajtó. A gyerek az alsó rétegekben mozog, sejti csak, hogy a magasban kellemesebb, melegedni a sütőre kéredzkedik. A szobában az alkony még jellegzetesebb, mint odakünn. Fénye vész a falitükömek, barna kerete vaksin bámul a szürkülő mezőről. A sarokban a tűzhely ajtajának nyílásán rőt sugárzás, mintha messze sápadt lidércfény kószálna. Az ablaknál ülök bágyadt derengésben. A magasra púpozott á- gyak vaskosan pihenő élőlényeknek látszanak. Riadtan várom, mikor mozdulnak. Balról kattogás jön felém, a hadonászó ingaóra láthatatlanul pattogva méri az időt, amit nem érzékelek. Helyzetem időtlennek tűnik fel, végtelennek. Kisöregattya, vak dédapám az ajtó melletti, távoli sarokban ül ágyán, nagyon öreg már, alig beszél. Halála után történt, hasonló szürkületben, hogy borzongva látom, Kisöregattya újra az ágyán ül. Némán ücsörög, szürkén és rejtelmesen, talán visszajött a temetőből? Egyedül vagyok a szobában. Szívem rémülten dobog, meregetem a szemem, mit tegyek?! Megszólítani nem merem! Pánikba esve ablakot nyitok, pattognak alján a jég- csapok, nagyanyámat, öreginamát hívom, segítségéri kiabálok. Besiet, megérzi hangomon a rémületet, Kisöregattya, mutogatok az árny felé, visszajött...! Onnan már nem jöhet vissza! Nyugtatgat, csak a vánkos meg a dunyhája! Kézen fogva vezet az árnyhoz, hogy megérintsem a vásznakat, mint Tamás Krisztus sebét...! Ilyenkor van a lámpagyújtás ideje. Nem korábban, de nem is később. A tény jelentőségét nem a megszeppent gyerek képzelete nagyítja fel. Önmagától fontos pillanat az időben, határvonal, mint a mezőn a mezsgyekő! Fordulópont a világ állapotában. Törvény, amely nincs leírva, mégis érvényes. Nagyanyám soha nem szegné meg, betartja és szerinte él. Gyakran kérem őt, hogy gyújtson lámpát, s ő azt mondja: még látunk, nem lehet! Olvasni szeretnék, panaszkodom, nem látom a betűket! Világos van, döntött rendszerint, majd olvasol később...! Pedig sűrű a homály, szinte már sötétség. Semmi nem látható, csak tudható meg érezhető, ahogy az emlékezés tartja nyilván a dolgokat, nem látjuk őket, de tudjuk, hogy a helyükön vannak. A lámpagyújtás azonban mégsem ettől függ! Néha azt mondja öregmama, hogy drága a petróleum, de ez sem az igazi ok. Hanem az életritmus, az a tudat alatti „létfilozófia”, ami törvényként működött palóc elődeinkben. Mindent akkor kell megtenni, amikor az ideje van! Jól tudták ezt a „régiek”. Minden tettünk változtat a dolgokon, utána mások lesznek. Anyám hajlamos, hogy hamarább gyújtson lámpát, a törvény ellenében tenne, hogy kedvezzen, mert szeret. Nagyanyámban erő
