Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Aich Péter: A mester elmegy (elbeszélés)
Aich Péter nőd kell magadban. Ne felejtsd el a virágot, suttogta Illés mester. Már megöntöztem, mondta a fiú, nincs semmi baj. Ide virágot kéne ültetni, mondta egyszer Judit, s az ablak előtti talpalatnyi földre mutatott. Valóban, látta be Illés mester, és egy napon elment a kertészmesterhez. A kert óriási volt, tele szebbnél szebb virággal a láthatár végéig, mintha március és október egyszerre lenne. Hogyan csinálja, kérdezte a kertészmestert, hogyan csinálja ezt üvegház nélkül? Nem kell, válaszolta titokzatosan a kertész. Virágot a szívedben nevelj, ne üvegbura alatt. A feleségem küldött, mondta Illés mester. Tudom, mosolygott a kertész, de vajon nem látja lelked szirmait? Mit adhatnék neked én? Mesterségemet igyekeztem becsülettel végezni, szabódott Illés, csakhogy, tudod, uram, az ember sosem tudhatja. Ne aggódj, felelte a kertész, jó inasom voltál. Köszönöm, ez megnyugtat, ha meg tudnám hálálni, szívesen állok rendelkezésedre. Majd ha szükségem lesz rád, érted küldök, bólintott a kertész. Judit kinyitotta az ajtót, kellemes huzat támadt, elvitte az álmot. Tulajdonképpen nem volt rossz, tűnődött Illés mester. Díjat is kaptam, jutott eszébe, gondos munkáért, vagy miért, egyszer még történelmi cipőkért is, úgy csináltam, mint annak idején csinálták, hohó, ha tudták volna, hogy csak amolyan ujjgyakorlatok ezek! De hova lett a kertész? Mit is mondott? Majd értem küld, ha lesz... mi lesz? Ó, Judit! Őrizd meg a virágot. Te vagy az én büszkeségem, te vagy az én örömöm, amit tettél, Istennek abban kedve tellett. De nekem is, szólalt meg. Neked mit?, kérdezte Judit. Áldjon meg a Mindenható, suttogta Illés mester, mintha féltett volna valakit. Mert az utcán tankok rohangásztak, ripityára lőtték a házat és bujdosni kellett. Bizonyára nehéz idők voltak, mindig vannak nehéz idők, mihez kezdjen olyankor az ember, ha gazdátlan cipők hevernek az utcán. Merre van ilyenkor az út. Az ösztöneidben, a szívedben, mondta a papa. Az ágyán ült és a kezét fogta. A papa mondta, szólalt meg Illés mester. Mit mondott a papa, kérdezte fia. Nem is tudom, csak úgy eszembe jutott, mondta tétován. Nem azt mondta neki annak idején, hogy magában bízzon? Meglehet, csak tegnap volt. Mit mondott a papa, unszolták. A virág... Ne félj, nem esik le. Talán mégis... egy kissé arrébb. Látnia kellett, mert a kertésznek szüksége lehet rá. A papa titkot vitt magával, csak az a szögvirág maradt a falon. Az angyalok meghajoltak, az éjszakába repültek, a távolban fáklyás menet közeledett. Ha majd eljön a tüzes szekér, Illés mester a hegyek fölé száll, az ezüst tálcákon túl, az üveghegyen túl, az Operencián is túl, mert ha akar, szállhat, szállhat a láthatár mögé.
