Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Anakreón redivivus
KÖNYVRŐL KÖNYVRE mellőzheti), mely egy kardinális téma merőben aprólékos és minden szálban homogén kidolgozását javasolta egy költeményen belül. E „társasági” líra gyakorta lesz becsmérlés áldozata, verselését rendszerint pusztán az anakreóni hetes és nyolcas kettős rendszerével szokás leírni, ám ennél sokkal bonyolultabb és sokszínűbb a helyzet, költői szerepartikulációk egész sora képződik meg, a kombinatorikus gondolkodásból fakadó, érzelmileg hangsúlyosan pozícionált ritmikai virtuozitásokról nem szólva (pl. a 20. költemény esetében!). E költemény sorozat számos pszeudo-autobiográf gesztusa, szövetkezve a szelektált anakerónizmusok megszö- vegesülésének lehetőségeivel, legitimációt biztosító effektussá vált a pajkos, kissé frivol, játékosan erotikus, ugyanakkor tudós antikizáló költészet számára. Az anakreóni játszadozás (és mítoszteremtés) számos narratív variánssal él, s lényegileg a polüeidia vagy poikilia néven ismert költői elv szerint szerveződik, melynek lényege és lételeme az unaloműző tarkaság. Az én-versek egész sora közvetlen érzéskomplexumból szól ki, mígnem a szerepjátszó versek agg és kéjsóvár Anakreónja is megképződik, az allegorizáló narráció is teret nyer, ahogy pl. a himnuszparódia, illetőleg a heroikus költészet toposzrendszerének kigúnyolása. Az ek- phraszisz retorikai gesztusainak felülírása és kiszélesítése (hétköznapiasítása), a paraclausithyron énektípusa, az epigrammatikus tömörség vagy a locus amoemis toposzának preidillikus megszólalásmódja pedig mind cáfolja azokat a vélekedéseket, melyek épp a monotonitást felróva ítélték el ezt a versciklust. Nem osztom azokat a vélekedéseket, amelyek az igen sok „gyenge” és a „kevés jó” elvét vallják az anakreóni dalokkal kapcsolatban, ahogy az sem teljesen igaz, hogy „épp a leggyengébbek váltak iskolateremtővé”. Ezt már az a tény is cáfolhatja, hogy a versciklus egyes darabjait rendszerint radikálisan kiszakítják a kötet kontextusából, ügyet sem vetve a megkomponált ciklus hangulati-textuális rendszerére, miáltal részekre bontva vész el az egész. A szereplíra és az intertextuál is játékok olyan fokú intenzitása, mely mintegy tudatosan elhatárolja magát a közvetlen valóságreferenciáktól, a közelmúlt irodalomtudománya számára mesterkélt művilágnak számított, s épp ez a fel is rótt társadalmi reflektálatlanságuk tette lehetetlenné e versek értő olvasását. Hasonlóan betonozta be a marxista orientációjú költészetesztétika túlhajtott haladáselvűsége például a középkori vagy a barokk szakrális költészet regisztereit. Ugyan kit érdekelt Csokonai zseniális Anakreón-inaszkja, ha nem a „felvilágosodás eszmeiségét” tükrözte? A radikális szerzőben és nem művekben való gondolkodás folytán alighanem a túlproblematizálás csapdája is kirajzolódik: a hi- telesíthetőség és a szerzőség játékait pro és kontra lassan már-már erőtlennek és érdektelennek tartjuk, s hajlamunk van visszatérni ahhoz a kulturális gyakorlathoz, mely Anakreón szövegeit a maga szövegvonzataival és interpretatív kultuszelemeivel egységben látja. (Az anakreóni dalokra vonatkozó legfontosabb és legmodernebb elgondolásokat West ragyogó latin nyelvű előszava és tanulmányai, pl. Martin L. West: Problems in the Anacreontea = Classical Quarterly 34 (1984), 206-221 n elit tt pl. Patrícia A Rosenmayer kutatásaira alapozva ismerhetjük meg:
