Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Anakreón redivivus
KÖNYVRŐL KÖNYVRE szerepjátékokba kényszerítik: Anakreón költészete radikális éncentrizmusból hatol fokozatosan egyfajta játékos dekadenciáig. Ez az individualitás nagyrészt a recepciószövevény és a folytonos szerzői arc (jobb híján nevezem így) historikus perso- nává alakítása során még határozottabbá válik, s akár legitimáló erejű modellek megképződésében is részt tud venni. Akárhogy is nézzük, Anakreón úgy tűnik, e- leve nem igazán élhet szövegen kívül. Szepes Erika Anakreón-variációk című monografikus igényű munkája kettős feladatra vállalkozott: egyrészt bevallottan Anakreón antik életművének népszerűsítésére törekszik, másrészt részben a világirodalmi és főként a magyar Anakreón-olvasatokat veszi számba. A népszerűsítő szándék jótékony radikalizmusa teszi, hogy a szövegben létező Anakreón „életének” rekonstrukciója elmarad. Már Henricus Stephanus Anakreónt glüküsznek és hédüsznek, azaz édesnek és kellemesnek nevezte (Anacreontis Teii Odae..., Párizs, 1554), s innen már csak egy lépes kikiáltani őt a la dolce vita poétájának, holott e- gészen nyilvánvaló, hogy Anakreón hitelesnek tartható töredékei ennél sokszorta cizelláltabb és lényegesen kevéssé komplex lelkivilág verssé válásáról tanúskodnak. Henricus Stephanus Anakreón műveit a korábbi, homéroszi-pindaroszi ihle- tett-inspirált költészettel rokonítja: Apollón diktál, a költő pedig verbalizátora az isteni akarat édességének, azaz lényegileg médium. Az Anakreón-vers édes még Ronsard olvasatában is („La douce lyre Teienne”), az édes, a hédüsz Anakreón állandójelzőjévé válik. Verseinek tehát íze van, mely kultúrtörténetileg egy primér észleléskategória konkrét és átvitt jelentéstulajdonításaival függ össze. Édes, akár a bor vagy a szerelem. E két kategória motiválja az Anakreón-szöveg tematikus aspektusait, Cicero például ezt írja a Tusculumi beszélgetések című müvének egy helyén: „nam Anacreontis qiudem tota poesis est amatőr ia” (4, 33, 71), azaz: „Anakreón költészete teljes egészében szerelmi”. Ovidiusnál is hasonló gondolat szerepel Anakreónnal kapcsolatban: „cum multo Venerem confundere vino” (azaz: összevegyíteni rengeteg borral a szerelmet, Trist. 2, 363). Ez a fajta költőimidzs áttételekkel és mítoszokkal rakottan kerül át a humanista univerzumba is, Antonio Beccadellinél pl. így lesz immár „nevesítetlenül” az önreprezentáció része a „részeg Múzsa” és a „szerelem” (Herm. 1, 4, 4). E szerelmi költészet a korabeli szokásoknak megfelelő létesztétika költői lenyomataként mozgósítja a szerelem toposzait, variánsait. Anakreón „fiúszerető lantját” („tén fdopaida kheliiri'’ - Szimonidész, AP 7, 24, 6) nemcsak Kleobúlosz és Bathüllosz (róla csak a „filoló- giailag hiteltelen” anakreóni dalok tudósítanak „közvetlenül”) hangolta új s újabb dalokra, hanem Szmerdiész, Megisztész is, amiről nemcsak indirekt antik források, de közvetlen szöveghagyomány is tanúskodik. (A szerelmi biográfia tekintetében támpontokat nyújthat Ponori Thewrewk és forrásai mellett pl. Anthony J. Podlecki The Early Greek Poets and Their Times c. munkája is, mely Vancouverben jelent meg 1984-ben.) A magyar fordítástörténet egy ága nőiesítette a címzett nevét, pl. Barna Ignác a Horatiusnál (is) előforduló Batthülloszból moralizáló koncepciója jegyében csinált lányt: Bathüllát. A szexualitás terén „kozmetikázott” magyar
