Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Tisztelgés - Szeberényi Zoltán: Koszorú helyett (Zalabai Zsigmond halálára)
Szeberényi Zoltán pályája egész folyamán, hogy az ihletett alkotói folyamatban bármely eszköz művészivé válhat. A leíró vers is lehet korszerű, s az absztrakció sem jelent okvetlenül modernséget. Mindvégig elismerte az értéket, a teljesítményt ott is, ahol másként realizálódott, mint ahogy azt ő és nemzedéktársai elvárták. A műalkotások megítélésében egyetlen kritériumhoz tartotta magát: a művészileg megformált világkép meglétéhez. Értékrendjének helyességéről és korszerűségéről az is meggyőzheti olvasóit, hogy a másfél évtizednél hosszabb időszak különböző pontjain keletkezett írásai zökkenőmentesen beilleszthetők voltak egy monografisztikus méretű és célzatú munka szigorú szerkezeti kereteibe. Különösen az elméleti alapvetést szolgáló írásaira érvényes ez a megállapítás, hiszen alkotói lehetőségének utolsó mozzanatáig abból az „ars criticá”-ból indult ki, melyet még 1974-ben, első könyvének bevezetőjében megfogalmazott. Mindvégig olyan kritikai közgondolkodást szorgalmazott, amely nem magyarázza félre, nem értelmezi szó szerinti, azaz szótári jelentésében a költő szavát. Régóta közhelynek számít, mégsem szégyellte hangsúlyozni minden adódó alkalommal, hogy a vers szó szerinti értelmezése az esetek túlnyomó többségében tévedéshez, vagy ami még rosszabb, szándékos torzításhoz vezet. Egész életében a líra vonzotta leginkább, a költészet műfajaiban volt igazán otthonos. Nem véletlenül, hiszen első irodalmi megnyilvánulásai is versek voltak. A „kilencekkel” egy időben ő is gyakran szerepelt az Irodalmi Szemle „Vetés” rovatában. Bábi egyik írásában ígéretes költőnek nevezte. Költői hajlamai csak fokozhatták ama felismerése fájdalmasságát, hogy a szocialista éra évtizedeinek irodalompolitikája eltorzult olvasói és kritikai közízlést örökített ránk, amely sürgős korrekcióra, Zalabai szerint „terápiá”-ra szorul. Ennek érdekében hozta létre kissé romantikus, de mindenképpen becsülendő szándékkal a „házipatikát”. Munkájának jelentős részében foglalkozik ezzel a gondolattal. Elképzelései szerint ennek a „házipatikának” az lett volna a feladata, hogy minden eszközzel támogassa az egészséges kritikai-olvasói közízlés kialakulását. Gyakran hangoztatta, hogy a költészetnek, melyet nem indokolatlanul tartanak a versolvasás és -értés „magasiskolájának”, a müélvező képesség felső fokának, különösen szüksége van „hangerősítőre”, azaz értő kritikai visszhangra. Olyan elemző kritikára, amely nem követel a költőtől gyakorlati szempontokat, mert belátja, hogy az irodalom nem valóság, hanem fikció, „teremtett világ”, amelyet csak a maga sajátszerűsége és természetes funkciói felől szabad megközelíteni. Csak a formára érzékeny, az esztétikai értékekre fogékony, kiművelt kép- és ritmusérzékű kritikusok nevelhetnek értő és érző olvasókat. Semmi szükség az impresszionista ömlengésekre, a „nesze semmi, fogd meg jól” kritikákra. Csupán az elméleti megalapozottságú, irodalomtörténeti léptékű, de a nagyközönség számára is érthető, világos okfejtésű bírálat érhet célba, amely a mű objektív leírásából, funkcionális értelmezéséből és tényekre (irodalmi tényekre!) alapozott értékelésből áll. Nemcsak emléke előtt tisztelegve, hanem felsorakoztatott tényei és argu-
