Irodalmi Szemle, 2004

2004/2 - Pomogáts Béla: Az erdélyi költő (előadás)

Az erdélyi költő

néhány irodalomtörténeti igénnyel írott tanulmány következett: Jancsó Elemér Reményik Sándor élete és költészete című nagyobb tanulmánya az Erdélyi Füzetek című sorozat első számaként jelent meg Kolozsváron 1942-ben, László Dezső Reményik és Ady című füzete 1942-ben látott napvilágot Nagyváradon, majd Kristóf György Reményik Sándor című tanulmánya az Erdélyi Múzeum 1944-es kötetében, illetve különnyomatban is. Időközben 1941-ben a Révai könyvkiadó két kötetben közreadta Reményik Sándor Összes verseit, ez tartalmazta a Végvári-verseket is, majd 1942-ben megjelent hátrahagyott verseinek Egészen című kötete. Mindezzel azután hosszú időre megtört Reményik költészetének ka- nonizációja: a méltatlan vádaskodások és a teljes kiközösítés évtizedei következtek.

A temesvári Szabad Szó 1946-ban még közölte Ficzay Dénes Reményik fejfájánál című kis írását, ezt azonban, néhány esztendő elteltével (1950-ben) Nagy István Reményik Sándor, a magyar polgárság nacionalista költője című pamfletje követte: ennél tájékozatlanabb és gonoszabb írás még a legsötétebb sztálinista évtizedben is nehezen volt elképzelhető. Jellemzésére talán egyetlen rövid idézet elegendő: „A magyar és román burzsoáziának egyformán borsódzik a háta a munkásság forradalmi megmozdulásaitól. És a Szovjetunió sikereitől! A magyar burzsoázia nacionalista költője pontosan eltalálja azt a hangot, mely a nemkevésbé soviniszta burzsoáziának is kedves. »Nem a mi dolgunk igazságot tenni« - mondja a költő. Ráhagyja ezt Hitlerre és Mussolinire, akik a maguk számára foglalták el az »igazságtevést«. A költő hangja tehát nemcsak a hazai kizsákmányolok, hanem a Szovjetunióra és az európai népek függetlenségére rárontani készülő fasiszta imperialisták rablószándékaival csendül össze, mikor úgy versel, hogy az igazságtevést istenre, császárra, minden hatalomra bízza.”7 A szerző itt a „Mért hallgatott el VégváriT’ című költeményre utal, ezt különben a kisebbségi humanizmus hiteles példájaként szokta idézni az irodalomtörténet-írás, a baloldali irodalomtörténet- írás is.

Az ötvenes évek végén „Nézzünk hát szembe” címmel a kolozsvári Utunk cikksorozatot közölt az erdélyi irodalom két világháború közötti jelentősebb képviselőiről, így Bánffy Miklósról, Karácsony Benőről, Salamon Ernőről, Dsida Jenőről és másokról. A lap 1958. évfolyamának 7-9. számában jelent meg Antal Péter Reményik költészetét taglaló Omló világ árnyékkapitánya című tanulmánya, ez a következő passzussal zárja be fejtegetéseit: „Egyéni s költői tragédiája, hogy teste akkor omlik össze, amikor a költő, levetve addigi osztályszemléletének szűk korlátait, megszívlelendő, értékes mondanivalóval, végre egész népéhez fordul. Ettől eltekintve - szellemi örökségének jelentős hányada mérgező hatású, melyhez új világot, új rendet építő társadalmunknak kevés köze van.”8

Az osztályharcos szenvedélyektől fűtött marxista irodalombírálat túlságosan engedékenynek találta ezt az elmarasztaló véleményt, így azután a lap 26. számában Szőcs István Még egyszer (s te1 ám utoljára) Rémélyikröl címmel erősen meg