Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Végh Péter: Kérdőjel (novella)
Kérdőjel kezét s azt mondta - Csak fel a fejjel, fiam! Te nem tettél semmi rosszat, csak meg- védted anyád becsületét. Ezt a szép pillanatot nem felejti el, amíg csak él. Az apja más ember volt. Otthon, melyet csak idézőjelben lehetett otthonnak nevezni, mert inkább emlékeztetett egy piszkos, füstös odúra, ahol a székek, a ruhák mindig úgy szét voltak dobálva, az asztal alatt csikkek és üres üvegek hevertek, az asztalon leggyakrabban semmi, vagy csupán száraz kenyér, meg egy kicsorbult élű kés és egy korsó állott víz. A lakás falai az év nagyobb részében nedvesek voltak, a szoba közepén a petróleumlámpa alig pislákolt. Esténként a földre dobott foltos szalmazsákokon háltak, ő és három testvére, míg a fater egy kényelmes rézágyban horkolt. Napközben, mialatt apja a fatelepen dolgozott, imádtak az á- gyában ugrálni, a ruganyos sodrony jó magasra feldobta őket. Apjukat hamar elvesztették, a két nővére pedig férjhez ment az első jöttment pasihoz. Az öccse volt a legokosabb: nyugatra disszidált és többé nem hallatott magáról. Ki tudja, hogy van. Él-e még? Apró gyerekként őt szerette a legjobban. Sok közös kalandjuk és titkuk volt. Lesték a lányokat vetkőzés és tusolás közben. Titokban cigizgettek a kertek alatt. Kijártak a rétre madárfészkeket fosztogatni, vagy apjuk zsebéből csentek el pár garast. Mindig nagyon félt a büntetéstől. Az apja amúgy is majd mindig kiabált velük, nem kellett hozzá okot keresnie. Amit keresett a fakitermelésen, azt majd mind elkártyázta vagy elitta, a maradékból vettek a lányok egy kis harapni- valót a családnak. Sokszor éheztek, s ő akkor megfogadta, hogyha felnő, sokat fog dolgozni, sok pénze lesz, és nem engedi majd, hogy a gyerekei éhezzenek, hiányt szenvedjenek valamiben. Az élet úgy hozta, hogy mindez csak álom maradt. Az élete oly gyorsan elszaladt, mint egy rövidre szabott film, az a kevéske fény, mely egykor arcára vetült, nem tette lehetővé, hogy felemelkedhessen, boldog emberként élhessen. A nőkkel sem volt szerencséje. Igaz, hogy volt vagy tíz barátnője, de igazán csak eggyel értette meg magát, a többivel csak szórakozni járt, vagy hált, alkalom- adtán. Igaz, hogy csak a pénzéért meg a sok szép ajándékért voltak vele; mihaszna nők! Helga más volt. Egykor őszintén szerette. Akkor még jól keresett és néha meghívta őt étterembe vacsorázni vagy a cukrászdába krémest majszolni. Viszonzásként Helga kitisztította a ruháit, mert akkor még több is volt, meg rendet rakott az albérleti lakásában, pedig nem is kérte rá. Szóval jó volt hozzá, de egy napon megunta az anyáskodást, mert valószínűleg jobb partit talált. Pedig annyira szeretett volna tőle egy gyereket, hogy legyen életének értelme és folytatása. De Helga nem mert hozzámenni, mert félt a nélkülözéstől. Annyira azért mégsem szerette, hogy örök társul fogadta volna, csak azért volt vele, mert nem volt más. Röviddel a balesete után hagyta el, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Egy nyomorék már zavarta az életstílusát. Nem tudta hová tenni. Nem kért belőle. Helga egykori szép szemét most a kutyáéhoz mérte. - Bizony van belőle a te szemedben is valamicske, kiskutyám. Kérdőjel megöregedett, örömét már csak a kora hajnali vagy az esti séták-
