Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - KAROL TOMIŠ 75 ÉVES - Pomogáts Béla: Az istenkereséstől az imádságig
Az istenkereséstől az imádságig monográfiája is, minduntalan kisebbíteni kívánták a költő keresztény eszmeiségének és hitvallásának irodalomtörténeti szerepét. Az a szellemiség, amelyet irodalmunk keresztény értékei konstituáltak, folyamatos volt tehát, de nem volt egységes: a katolikus, illetve keresztény költészetnek több áramlata is létrejött, és ezek mögöttes terében rendre a vallásos érzés és elkötelezettség más-más változata állt. Általánosságban elterjedt már a századfordulón a szecessziós és impresszionista művészet hatására is az az „esztétikai katolicizmus”, amely katolikus hagyományban, a liturgiában és az egyházművészetben, így a román kor, a gótika és a barokk templomépítészetében és vallásos festészetében meggyőző esztétikai élményt talált, és ennek az élménynek a hatására azonosult a keresztény világképpel és az egyházzal. Ezt az „esztétikai katolicizmust” Babits úgy határozta meg Esztétikai katolicizmus című kis írásában, mint „a katolikus szellem múltjával, kincseivel való átívódás”-t. Ez az esztétikai élményekből táplálkozó vallásos érzés szinte minden „nyugatos” költő esetében szerepet kapott, és jelen volt a Vigília, a Korunk Szava vagy az Ezüstkor körül gyülekező „neokatolikus” írók műveiben is, és természetesen szerepet játszott olyan kisebbségi magyar költők esetében is, mint amilyen Mécs László, Reményik Sándor vagy Dsisa Jenő. A katolikus költészet egy másik formáját talán „népi katolicizmusnak” nevezhetjük: azokra az írókra, persze nemcsak költőkre gondolok, akik a nép közelében élve, a paraszti élet és hagyományok iránt érdeklődve a népi vallásosság tradicionális élményeit, például a keresztény ünnepkörökhöz kapcsolódó érzésvilágot, a szentek tiszteletét, az egyszerű emberek elemi áhítatát fejezték ki müveikben. Ugyanezt az áramlatot képviselték azok a költők, akik keresztény empátiával beszéltek a szegénység helyzetéről, és sürgették a parasztság szociális gondjainak megoldását. Ennek a „népi kereszténységnek” a klasszikus költői alkotása Juhász Gyula verse, A tá- pai Krisztus, amely a falusi nép mély és őszinte Krisztus-hitéről, egyszersmind a szociális igazságtevés vágyáról tesz vallomást. A „népi keresztény” irodalomnak a hangja jelent meg Tamási Áron regényeiben és elbeszéléseiben, különösen Szűzmáriás királyfi és Jégtörő Mátyás című regényeiben, amelyeket a székely nép vallásossága és vallásos hagyománya szőtt át, emellett Gárdonyi Géza, Nyírő József és Fekete István műveiben, Sík Sándor, Berda József, Bárdosi Németh János, Takáts Gyula számos versében vagy a falusi nép körében élő pap költők, így Harsányi Lajos, Kocsis László, Puszta Sándor és Mécs László költészetében. Ebből a körből különösen Nyírő József munkásságára kell felhívni a figyelmet, nagy hatású önéletrajzi regénye: az Isten igájában nemcsak egy keresztény lélek önvizsgálata volt, hanem a „népi katolicizmus” időtálló irodalmi dokumentuma is. A „népi katolicizmus” élményvilága és szociális elkötelezettsége hatotta át azoknak a költőknek és íróknak a munkásságát, akik a történelmi Magyarország trianoni bukása és feldarabolása után váltak a kisebbségi sorsba taszított magyar közösségek szószólóivá vagy éppen lelki veztőivé. Ebben az esetben is mindenekelőtt Tamási Áronra vagy Nyírő Józsefre hivatkozhatom, akiknél a székely népélet ábrázolása és a parasztság iránt érzett bensőséges szociális elkötelezettség mindig együtt
