Irodalmi Szemle, 2004

2004/12 - KAROL TOMIŠ 75 ÉVES - Fónod Zoltán: „Az irodalom nem az árokásás alkalma...”

Karol Tomis 75 éves

az elmúlt évszázadok a szlovák történetírásban jóformán nem létezik. Napjainkban történnek kísérletek arra, hogy ezt a sorsközösséget (a történelem akaratából) a szlovák történettudomány is felvállalja. A kapcsolattörténet vonatkozásában - a magyar irodalom kutatása — önálló tudományként, Pavel Bújnák egyetemi tanár kezdeményezésére csak a huszadik század húszas éveinek második felében indult meg. A második világháborút követő két évtizedben a hungarisztikát csak a magyarul értő szlovák irodalomtörténészek (Andrej Mráz, Milán Pisút), illetve Emil Boleslav Lukác művelte. Változást e téren a hatvanas évek hoztak, 1964-ben megalakult ugyanis az SZTA Világirodalmi és Nyelvi Intézete, melynek keretében egyetlen (!) személy (Rudolf Chmel) végzett kutatásokat. Ezt a munkát erősítették a Comenius Egyetem BTK-jának előadói, Jaroslava Pasiaková és Garaj Lajos. Hozzájuk csatlakozott később Karol Tomis és Karol Wlachovsky is.

Karol Tomis A magyar irodalom fogadtatásának időszakai a szlovák irodalomban című tanulmányában a magyar irodalom szlovák recepciójában három időszakot különböztet meg:- Az első a 19. század második felétől az államfordulat évéig (1918) tart.- A második 1919-től 1948-ig. Ebben az időszakban különösen Stefan Krcméry, Emil Boleslav Lukác és Valentin Beniak műfordítói, kapcsolattörténeti munkássága emelkedik ki.- A harmadik időszak 1949-ben kezdődött és 1989-cel ért véget. Ebben az időszakban különösen Ján Smrek magas színvonalú műfordításai (Petőfi, Ady, József Attila) mondhatók rangos teljesítménynek. Karol Tomis elemzéséből az is látható, hogy a 19. és a 20. század kiemelkedő magyar írói egy-két művel, verssel jobbára utat találtak a szlovák olvasókhoz. Könnyítette a helyzetet, hogy a XX. századforduló idején a szlovák értelmiségnek ez a nemzedéke kétnyelvű volt. A magyar irodalom klasszikusai - a szlovák olvasók számára - Eötvös József, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond voltak. Rudolf Chmel vizsgálódásai utalnak arra is, hogy lényegesen szegényesebb az a kép, melyet a felvilágosodás és a klasszicizmus időszakáról - Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty stb. - nyújtott eddig a szlovák hungarisztika.

Jellemző, hogy maga Petőfi is csak jókora kitérővel lehetett „befutó”. Évtizedeken át ugyanis azzal az indokkal mellőzték, hogy „megtagadta” a nemzetét, úgy tekintettek rá, mint renegátra. A Petőfi-fordításokat - Karol Tomistól tudjuk - Viliam Paulíny-Tóth szlovák költő és műfordító kezdte (1861), Tomis szerint Ján Smrek válogatása a leggazdagabb. Megítélése szerint azonban mind Smrek, mind Lukác fordításainak fénye megfakult, s az irodalmi nyelv változása miatt szükségessé vált Petőfi költészetének újabb szlovák recepciója.

Kapcsolattörténeti szempontból figyelmet érdemlő az a vizsgálat, melyet Karol Tomis a két irodalom tipológiai összefüggései terén végzett (A szlovák és a magyar modern irodalom tipológiai összefüggései című tanulmány). Azokra az írókra figyel, akik 1875 és 1885 között születtek, s váltak a modern magyar iroda