Irodalmi Szemle, 2004

2004/12 - Hajtman Béla: Naplójegyzetek

Naplójegyzetek

gést, a magára maradás félelemóráit. Én is a hálószobába indulok. Ma legalább ketten leszünk. Húz az ágy. Ezt mondogatta apám utolsó napjaiban. Most engem is. Az álmok világába menekülök.

Tartok az érzelgős élethelyzetek érzelgős leírásától. Mert most minden, mi körülöttem és velem játszódik le, a szenvelgő, romantikus regényekbe illik bele. Mikor gyerek voltam, sokat betegeskedtem. Akkor kezdtem megismerkedni anyám vakajtó- nyi könyvespolcával. Az ajtó előtti tér volt könyvespolcként beépítve. A sok módszertani, helyesírási gyakorlókönyv között ráakadtam egy-két régi kötésűre is. Az én sorom is azon a helyen volt. Fiúk évkönyve, Móra- és Fekete István-regények, May Károlyok. Az egyik vékony bordó köteten nem volt feltüntetve a szerző. Mikor először kezembe fogtam, megigéztek a megsárgult lapok. Különös illatuk volt. Nem a nyomda, nem is a papír, de együttesen mégis azoknak az illata volt. Azóta több könyvben találkoztam ezzel a szaggal, a régi könyvekre jellemző jellegzetes könyvszag. Rövid történeteket és verseket tartalmazott a könyv. Először a találomra felnyitott részeket olvastam el, később a címek és a terjedelmük szerint, aztán újra, végül elölről szerettem volna elolvasni. Sosem tudtam végigolvasni az egész kötetet. Zavart benne valami. Később jöttem rá, mi volt az: a mindig szomorú, mindig szívfacsaró élettörténet. Nem hittem el, hogy megfagyhat egy gyermek, meghalhat egy fiatal, gyermekeit nevelő édesanya, nem tudtam, milyen az, mikor fáj a szív, nem értettem, miért éhezhet egy velem egykorú gyerek, nem fogtam föl, mi az, hogy árva gyerek, özvegy anya. Úgy éreztem, így akarják becsapni az olvasót, ezekkel az elkeserítő, elszomorító és legfőképp igaztalan történetekkel. A szív történetei, hajói emlékszem, ez volt a címe. És most a keserűségnek, ennek a szívre ható érzésvilágnak vagyok napok óta a rabja. És most élem át az árvaságra jutott gyermek sorsát. Most lettél felnőtt, írja mailjében egy részvétét kifejező kolléganőm. Most szembesülök a szívtörténetek egy-egy apját elveszítő hősével. Olyan ez, mintha a bordó kötésű könyv forgatókönyve szerint kezdenék élni. Ahogy a Mester rendezi számomra. Életszagú történet megkeseredett szívű hőseként.

Anyám fekete kendőben, gipszbe kötött kézzel ül velem szemben. Beszélgetünk. Nem érdekes, miről. A beszélgetés ténye miatt most jó beszélgetnünk. Aztán biciklire ülök. Először a temetőbe, onnan a szőlőhegyre, apám birodalmába kerekezek ki. Jobbomban virágcsokrot tartok. Az úton többször elszorul a szívem. Ha tehette, naponta többször megtette ezt az utat. Ha nem volt otthon, akkor csak két helyen lehetett: vagy a vasútállomáson, vagy a Hegyfarkon. Arcom megcsapja a tél hidege. Mikor az országúiról lekanyarodom a műútra, több emlékkép is végigfut agyamon: anyuka szánkón húz és fut velem, mama leesik a bicikliről, de nincs semmi baja, bátyám motorbiciklizni tanul és a vasúti, kavicsos feljárón megcsúszik, véresre horzsolja magát.

Legtöbbször a Moszkviccsal autóztunk ki. Akkor még műút sem volt, porfelhőt hagytunk magunk után a rekkenő hőségben. A kukoricakapálást bízta ránk. Bátyám mindig ügyesebben végzett a munkával, mint én. Neki sikerült tartania a tempót apámmal.

Egyre nehezebben hajtom a biciklit az emelkedőn. A hóréteg is vastagabb a haj-