Irodalmi Szemle, 2004

2004/12 - Czapáry Veronika: A nő teste

Czapáry Veronika megérintett és még mindig hallani ezt az énekét, dallamos, átjárható hangát, az éne­két, amely oly régi és oly fülsiketítő, az éneket, amely a partokon énekelt, magas han­gon és dallamosan, ahogyan csak egy nő tudott énekelni, dallama, amely bevésődött az ütemekbe, dallama, amely még mindig gyönyörűen szól, mintha kotta nélkül is tudná a valóságot, hangja, melyben mindig ott van a dallama, csilingelő nevetése, mint mi­kor megszólal és a némaságból először kiejti a szavakat, hangja egészen furcsán és ma­gasan cseng, egészen szépségesen elbűvölő, mondják rá. Aztán megint a tengerparton megy és megnézi ezeket a darabokat. Lehajtja a fe­jét, mint amilyen pecsétet rányomtak az évek. Valahonnan messziről dallam száll, a szi­rének énekelnek, jól tudja és ő velük akar menni, el messzire, hallja a hangjukat, és tud­ja, hogy még nem mehet velük. Úgy vágyik rá, hogy elfogadják. Hogy megismerjék és akarják őt. Hogy szeressék és tudják a gondolatait, hogy azt a rengeteg képet és szépsé­get, ami benne van, átadhassa, én is kiáradok, vágyaim új vágyakat keltenek életre, tes­tem eddig sohasem hallott dalokat ismer meg, én is annyiszor éreztem, hogy robbanásig telve vagyok azokkal a fényes áradatokkal és képekkel, amelyek sokkalta szebbek, ame­lyek áradnak és életre keltenek, amelyek megint szólni akarnak csilingelő hangon, és amelyek ilyenkor a délutáni fényben jönnek elő, miközben fehér papírra rovom a szava­kat, papírra és tollal, ilyenkor beárad a fény, és én újra megtalálom önmagam. Megint ugyanaz a fény ég. Megint újra egy nappal több vagy kevesebb. Megint a test, mint test fekszik a tengerparton. Megint egy újabb nyár, elönt me­gint ugyanaz a varázs. Hiszen annyiszor beszélt és annyiszor énekelt. Annyiszor mondta ugyanazokat a vágyakat a tavasznak, annyiszor látta képekben és életben a testét. Megint elindul, hogy szétszedegesse önmagát, hogy a darabjaira széthullott test újabb darabjai megint magukra találnak, a darabok és orgazmusok, amik ki lettek vág­va az időből, amiket kivágtak és átvágtak a nők és férfiak, hogy ezt a testet újra lehes­sen írni, újra és újra, a medúza nevetése még mindig hallatszik, éneke átszól a hatal­mas sziklákon és megint éneklésre készteti a vándorlókat, éneklésre és újabb örömök­re a nőket, az elhagyott Ophéliákat, a tengerparton énekelnek és énekükbe beleveszik a sötétség, énekük magukkal ránt és kikapar minden szót, énekük elönt, akár egy or­gazmus önti el kis időre az agyat, akár a tenger önti el a testet, beleivódik és végez ve­le, a tenger, ez a bájos ütem, a tenger végképp elönti a testet, hogy beszívódjon és át­érjen az énekébe, az énekükbe, ahol a szirének még mindig énekelnek. Idáig elhallatszik a hangjuk, ilyen messzire hallatszik el ezen az elöntő tájon, i- lyen végzetesen szépek és kékek, ilyen végzetesen dallamosan és hangosan énekelnek. Akárcsak az ér, testemen átfolyik a szöveg újra és újra, dallamokra késztet és énekelnek. Akárcsak az írásban, a női beszédben sem szűnik soha annak az éneknek a vissz­hangja, amely valaha átjárt minket, észrevétlenül, mélyen megérintett, beleszólt a tes­tünkbe és énünknek új visszhangot adott. Beszélj hozzám megint, hadd halljam ezt az eleven hangot, hadd halljam ennek a szirénnek az énekét, itt a fülemben és még előtte, jóval előtte, mielőtt az idők meg­történtek. Hogy már csak újra beszéljen és hagyja megszólalni magában a nőt, az ezer­

Next

/
Thumbnails
Contents