Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Pomogáts Béla: Az irodalom, mint etika
Pomogáts Béla József Attila példája nyomán is, aki korán és határozottan felismerte a humánumot védő erők összefogásának történelmi jelentőségét, és benső igényének, személyes ügyének tekintette a szellemi ellenállásban vállalt szerepet. József Attila nem a szellemi értékek védelmétől jutott el az ellenállásig, hanem a társadalmi forradalomtól; költői eszményét ennélfogva a „homo socialis”-ban találta meg. E fogalmat Kosztolányiról írott bírálatában vetette fel, szemben azzal az ideállal, amelyet maga Kosztolányi a „homo aestheticus” fogalmával jelölt. A „homo socialis” József Attila szerint, szemben a „homo aestheticus”-szal „érzi, hogy léte a társadalmi életbe, viszonyokba ereszti gyökereit” és „azonosítani tudja magát a társadalmi létet szabályozó alapvető elvekkel”. Éppen ezért a szocialista költő számára ő képviseli „az ízlés forrásá”-t, az ő politikai elkötelezettsége jelenti a szellemi ellenállás mozgató erejét. Radnóti Miklós lényegében egyetértett ezzel az állásponttal. Nemcsak azért, mert József Attila-tanulmányában maga is azt méltatta, hogy a tanulmány hőse miként emelte „magas költészetté a politikai mondanivalót”, hanem azért is, mert ő maga szintén a társadalmi forradalom eszméitől és a mozgalmi költészettől érkezett a szellemi ellenállás tudatos vállalásához. A harmincas évek közepe már ennek az ellenállásnak a történelmi igényét, sőt kényszerét alakította ki. Ezt ismerte fel József Attila, Radnóti Miklós, sőt maga Babits. Ennek a történelmi kényszerűségnek: a szellemi ellenállásnak a feltételei között közeledett egymáshoz eszmeileg és személyileg egyaránt József Attila és Babits, illetve ismerte fel a maga helyét Radnóti kettejük mellett, kettejük között, őrizve József Attila költői példáját és vállalva Babitsét. Mindkét példa azt jelentette, hogy a kor költőjének vállalnia kell a közvetlen harcot: a „homo morális” szerepe mellett a „homo socialis” szerepét, pontosabban együtt a kettőt. Olyan összetett szerepet, amelyben a közéleti cselekvés a vállalt erkölcs belső logikájából következik, és az erkölcs fedezetét tudja maga mögött. Radnóti Miklós számára aligha jelenthetett belső drámát a közéleti küzdelmek vállalása. Lázadó iljúsága, mozgalmi múltja következtében természetesnek tetszett, hogy a műhely és a morál magas fokú tudatát az elkötelezett küzdelem tudatával egészíti ki. Tudta, hogy maga a szó kevés; „Mit ér a szó két háború között” - kérdezte Őrizz és védj című versében. A történelmi sors bátorságot kívánt, tevékeny szembefordulást, és Radnóti Miklós a harcban és az ellenállásban látta a tiszta élet feltételét. Az Újhold című kötet záróverse, az 1934. február 5-én írott és a Szegedi Fiataloknak ajánlott Kortárs útlevelére mindazt megfogalmazta, amit Radnóti az ellenállás esélyeiről és moráljáról, veszélyéről és végső diadaláról el akart mondani. A vers három lehetőséget vet fel, lehetőségeket, amelyek szerint a háborús kor embere berendezheti életét. Az első lehetőség az ügyes és taktikus önvédelem, a második a szolgaság, az elaljasodás, végül a harmadik lehetőség a lázadásé, a küzdelemé: „Vagy föllázadsz, mindezt ha nem tudod / és híredet most itt nem hirdetheti
