Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető
Galambtemető ják, nevetnek az egészen. Volt idő, amikor még jobban bírták a gondokat, bár nehezebbek, igazi létgondok voltak, amikor nem működött a lakásban a fűtés, egymást melengették, absztrakt ábrákat fedeztek fel a beázott mennyezeten, a girgegurba foltokat és szennyfelületeket néha szörnyetegeknek vagy kedves állatoknak látták, máskor pedig titokzatos lényeknek és bájos szellemeknek vélték. Egy idő óta azonban, s ez az idő immár évtizednyire tehető, mintha a játékosság és könnyedség eltűnőben lenne életükből. S mintha a gondok egyre nagyobb súllyal s a nehézségek mind nyomasztóbb érvénnyel bírnának. S közben a dolgok jelentéktelenedése folytán, ahogy a cseh író mondja, a lét elviselhetetlen könnyedsége következtében, ezek a „gondok” már nem a leküzdésükre irányuló harcra késztetik őket, nem makacs küzdelemre buzdítanak, hanem elkedvetlenítenek, lehangolnak, a kilátástalanság érzetét sugallják. A férfi sejtette, de nem tudta még, mit akar az asszony, ösztönösen fogott a munkához. Nyeles lapos kaparóvassal, szobafestők szaknyelvén spachtlival kezdte tisztítani az ablakpárkányt. Ronda munka, a quanó pora felszáll, érzi nehéz szagát. Ismerte az asszonyt, tudta, mi tölti el rossz érzéssel, egyenesen undorral. Vannak munkák, melyeket képtelen elvégezni, érzékei fellázadnak ellene, viszolygó képzelete ellenáll, ilyenkor hálás minden segítségért. Nekem nem számít, mondogatta ilyenkor a férfi, jó a gyomrom... s az asszony hálásan mosolygott. Míg levakarta az ablakdeszkáról az esőverte s megkeményedett szennyet, az asszony spárgát keresett, és hosszú keskeny csíkokra vágott egy narancssárga nejlontáskát. A szalagokat a zsinórra kötötte, meglengette néhányszor és hallgatta, a- hogy a nejloncsíkok szárazon zörögnek.-Nézd, mit találtam ki... - mondta komolyan, s mégis valahogy jókedvűen, nagyon elégedettnek látszott. - Ez majd elijeszti őket az ablakunktól... - Most szinte boldog, úgy érzi, legyőzte a tehetetlenséget, gondolja a férfi, önmagán is győzött s örül neki. A zsinórt két szeggel az ablakkeretre erősítették, a szalagok mélyen lelógtak, szinte eltakarták a galambok elől az ablakpárkányt.- Nesztek, komiszok... - az asszony vidámnak tűnt fel - úgy kell nektek! Most aztán félhettek, enyhe huzat is elég, és a szalagok zörögni kezdenek... - nevetett. A galambok egymásra pislogtak, mintha tanácstalanok lennének, elbizonytalanodtak volna, meghökkenten és kókadtan csimpaszkodtak, nem értették, mi történik, nem fogták még fel, hogy az asszony legyőzte őket. Bár talán csak a férfi látta így, az asszony azonban továbbra is bizakodott. - Ezután nem törődünk velük - jelentette ki határozottan -, ha mindig csak rájuk gondolunk, tönkretesznek, megrontják az életüket. Miért is szenvednénk az ő nyomorúságuk miatt...? Elintéztük őket...- Becsukta az ablakokat, a függönyt leeresztette, szépen elrendezte. A világítóudvar drámáját kizárta a hálószoba életteréből. Felszabadultan a férfiba karolt, s amit régen nem tett, egy pillanatra hozzásimult, hozzábújik anélkül, hogy tudott volna róla, ösztönösen. - Ezt megoldottuk, a probléma elintézve... sokat segítettél, kedves... Bárcsak így maradna, gondolta hálásan a férfi, ilyen maradna... élni lenne kedve...
