Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Csehy Zoltán tőségében is, s már-már úgy látszik, hogy bizonyos életkorokhoz bizonyos műfajokat, tematikus vonatkozásokat is rendel (nyilván Vergilius és a sermo műfajában önmaga előtt is új távlatokat nyitó, a filozófia irányába elmozduló, ódaköltészetét lezárt beszédmódnak tartó Horatius nyomán). Horatius nyitóepisztolájában hasonlóképpen bukkan fel a „non eadem est aetas, non mens ” (4) gondolata, mely Petrarcánál is hasonló „Ipse rnihi collatus enim non ille videbor: /frons alia est more- sque alii, nova mentis imago... ” (47-48). Horatius korábbi műveit csak játszadozásoknak tartja (et versus et cetera ludicra pono, 10), Petrarca viszont episztoláit is a szerénységi toposznak megfelelően a meg-megallegorizált alkalmiság felség- területére száműzi. A stilizált vagy prózai levél a humanista kommunikáció egyik meghatározó szócsöve, jóval több, mint egy antik retorikai megszólalásmód, egy konvencióminimummal bíró konstrukció. Petrarca levelei sosem zökkennek ki funkcionalitásukból, konkrét személyekhez szólnak, rendszerint egészen hétköznapi tárgyakról. Külön figyelemre méltó, hogy az idillköltészet mechanizmusait Petrarca itt is működteti, természetszerűleg nem a pásztori jellegre és a konvenciókkal összhangban lévő Árkádia benépesítésére gondolok, hanem az értelmezéslehetőségek és kódok szintezésére. Az egyik Giovanni Colonnához címzett levele (I 10) erre kiváló példa: az 1340 körül keletkezett költemény egy vihart ír le, mely Petrarca kertjét tönkretette. A vihar természetszerűleg azonosítható a sorssal, a vakvégzettel, illetve az avignoni állapotokkal, de akár a költői kudarcokkal is, a táj természetszerűleg ugyanolyan szerteágazó szimbolikát feltételez, mint korábban. A viharleírás zsenialitása okán az antik corpus integráns részének is tekinthetnénk a költeményt, ezt a klasszikus témának (és később humanista retorikai gyakorlatnak is - Janus Pannonius költeménye a szelek versengéséről még talán Petrarca- hatásoktól sem mentes -) számító, szinte már-már műfaji karakterjegyekkel is leírható költői formát Petrarca zseniális és aprólékos mitológiai perszonifikációkkal aranyozza be, melyek az égi és földi szféra kontrasztját kiélezni hivatottak. Az özönvíz ovidiusi megformálásához bibliai vonatkozások járulnak, s az antik alaptéma keresztény felülírását is megfigyelhetjük, noha mindez lényegében a két világkép közös elemeire redukáltságában testesül meg, s ha kell, az apokaliptikus toposzok is megkérdőjeleződhetnek az antik irányú kérdésfelvetések során. Ez a közös nevezőre hozás az episztolákra éppúgy jellemző, mint az eclogákra. Az erdő allegorikus kódrendszeréről már hosszasan szóltunk, a gyümölcsöskert ehhez társuló motívum, mely a saját fáihoz írt Petrarca-költemény (III 6) egyik kulcsmotívuma lesz, s a referenciális utalásrendszeren (Visconti 1348. március 13-án facsemetékkel ajándékozta meg a költőt) túlmutató többletjelentéseket nyit meg. A fanemesítés léleknemesítés is, az erdővel szembehelyezett kert a mesterségesen kialakított, szabályos, átlátható rend kódja: a vers e teremtett rend révén ünnepli Milánó urát, s a költemény végén a rómaiak vergiliusi aranymondata (Aen. VI, 853) is elhangzik, méghozzá hexametemyi vendégszövegként, mely a lázadó leverésére, a legyőzött megkímélésére buzdít. A Visconti-címer ekphraszisza a táj tartozé
