Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Csehy Zoltán a végleges elmúlás kegyétől elesik. A költemény útbaigazítással indul, s fokozatosan allegorikus kalauzzá válik Laura-Galathea sírjához: a kutyacsorda a ferences szerzetesekre utal ugyanúgy, ahogy a csomós kötéllel kikötött ökrök vagy a Petrarca által felvonultatott színek is a szerzetesi öltözék övét idézik. Niobe a kozmikus harmónia sérüléseként érzékeli Galathea halálát, rendkívül teátrális megszólalása a tragédiák hangnemét idézi: a dimidium animae horatiusi színekkel jelenik meg, a csillagképekkel kódolt szférák Ovidiust idézhetik. Galathea apoteózisának lehetősége már Niobe kultuszteremtő gyászában lényegileg adott. Fusca pragmatizmusa a felejtés művészetében áll, Niobe sorsa antik determináltságának köszönhetően képtelen a feledésre, csak a folytonos felidéző emlékezést éli meg újra meg újra. Fusca szavaiban a halál szabadítóként jelenik meg, de misztifikálatlan törvényszerűségként, a maga materializmusában. Fulgida az erény útjáról kényszerül letérni a tévútra, hogy találkozhasson a két tévelygővel és kifejthesse a maga consolatióját, melynek legsarkalatosabb pontja Galathea mennyei üdvözülése, illetőleg antik apoteózisa, ascensiója, valamint a keresztény szeretetparancs. Fulgida végül (ismét a műfaj a műfajban stratégiáját követve, Petrarca az első eclogába valóságos himnuszt, a nyolcadikba pedig gnómák és aforizmák egész sorát komponálta bele) egy klasszikus epitáfiumot rögtönöz, amit Niobe kiegészít. Az eclogák intarziás szerkesztése azonban nemcsak a műfajok szintjén erőteljes, az antik fordulatok is így szervesülnek Petrarca-szöveggé, legyen szó mitológiai referenciákról (pl. az Ovidiustól kölcsönzött Niobe alakja), az idillkon- venció vergiliusi elemeinek játékba vonásáról vagy egyszerűen fordulat és struktúrakölcsönzésekről (az említett szerzők mellett így kerül a képbe pl. még Terentius is). Vergilius ötödik eclogája egészen közeli viszonyba lép a művel, s az olvasás alapirányait is kijelölheti. A mesterműben Mopsus és Menalcas keresi fel a bukolikus költészet műfaját megalkotó mitikus pásztordalnok, Daphnis sírját, ahol énekversenyben mérkőznek meg. Daphnis, akárcsak Galathea emberfeletti lényként mitizálódik, s ez már külső megjelenésükben is érzékelhető, elég csak a két epitáfiumot összevetni: Jlic liquií Galathea suum pulcherrima corpus" (Itt hagyta Galathea csodálatos testét), „ Daphnis ego (...) formosipecoris custos, formosior ipse’’ (Daphnis vagyok én... a szépséges nyáj őre, aki szebb a nyájánál is). A testi szépség mintegy fiziogno- mikusan determinálja a lelki tartalmakat. Daphnis apoteózisa (az eclogamagyarázat szerint lényegében Caesar mennybemeneteléről van szó)16 Galathea apoteózisának mintája lehet. Menalcas talán maga Vergilius, Mopsus alighanem egy fiatalabb költőtársa.17 Míg Vergilius a dicsőítés retorikájának rendeli alá a szöveg erőit, s a potenciális konfliktuslehetőséget (a dalnokversenyt) is felszámolja a laus jogosságát még egyértelműbben kiemelendő, Petrarca önnön nyughatatlan lelkét három lehetséges allegóriára bontja, s így a cselekményt is áthelyezi a belső történések világába: a sírhalom maga a gyászba borult szív; a három nézőpont közül ugyan Fulgida nézete látszik diadalmaskodni, de ez korántsem egyértelmű. Vergilius az ecloga koncepciójában Mopsus és Menalcas dalát lényegében egymás vetületeiként érzékelteti, az arányok pontosan egyeznek (25-25), Petrarcá
