Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Orpheusz lantja, Dávid hárfája nak leírásai Cerberustól a Párkákon át a kígyóhajú fúriákig. Vergiliusban összegződik minden, s nemcsak a teljes univerzum költői tematizálhatóságának gesztusa, hanem talán az a stiláris megoszlás is, mely az ún. rota Virgiliiben vált közkeletűvé: „tűm silvas (= Bucolicá) et rura (= Georgicá) canunt atque arma virumque (= Aeneis) Monicus valóságos késő középkori himnuszt költ válaszul: a világot megalkotó Istent megéneklő Dávid rekedtsége merő rágalom. A széles, élő igazság egy topográfiai mikrokatalógusban visszhangzik. Silvius nem lépi át az allegorikus küszöböt, azaz a karthauzi rend küszöbét, a lelki dolgokkal való foglalkozás küszöbét. A limen központi jelentőségre tesz szert az értelmezéskísérletben. A narráció többször is áthágja: olykor alapkarakterében az antik pásztorköltészeti diszkurzus integratív szövegegységeként mutatkozni vágyó petrarcai ecloga egyszerűen kiszól a tradícióból és müfajkonvenciót törve krisztianizált enigmákat gyárt (és utólagosan küldi vissza az olvasói tekintetet az olyan bukolikus-keresztény bináris olvasatokig, mint pl. a Pales = Szűz Mária megfeleltetés). A megfejthetőség egyszerűen kizsarolja a kontaminációt. A költői versengés szembeállítja a világokat, de egyszersmind hierarchizálja is azokat: a mélystruktúra szintén hagyománykorrekciós. A küszöb átlépése az e világi időfogalmak labilitására is figyelmeztet: odaát csak kozmikus idő létezik, Isten ideje, melyben jelentéktelen bármiféle tradíció histori- kuma. Miképp reinterpretálódik az ószövetség az újszövetség által (gondoljunk csak a versben is szereplő Jeruzsálem szimbolikus funkcióira), úgy reinterpretálható a hagyomány is. Egy újabb metodológia bomlik itt ki, mely olvasási stratégiát kínál az úgynevezett múlthoz, így pl. Vergilius idillköltészetéhez is. Már ezen a ponton is kiviláglik, mennyire tarthatatlan az az álláspont, mely alapjában véve az eclogát „kétdimenziós” műfajként képzeli a humanizmus kontextusában, hiszen itt nemcsak a transzformáció gesztusáról van szó, hanem egy sokdimenziós intertextuális játékról is, mely tudatosan keresi a szövegértés játéklehetőségeit.14 Petrarca mintegy a vergiliusi modellt szituálja újra egy más kulturális dimenzióba, de olyan intenzitással és szabályáthágásokkal, hogy Vergilius (értsd: a vergiliusi biblia) átértelmezésének premisszáit is megteremti, újraaktiválja. Míg Monicus barlangját a szakralitás aurája lengi be, Petrarca barlangja az antik auctorok szövegbarlangja a metatáj áttételes topográfiájában. Silvius az ecloga végére Vergilius-reinkarnáció- vá lesz, s allegorikus kódfüzérbe rendezve számol be epikus irodalmi terveiről, s lényegileg az Africa genézisét adja. A megénekelendő iuvenis Scipio Africanus, aki legyőzi Polyphemost (= a félszemű Hannibált). A karthágói hadvezetés a lybi- ci leones, azaz a líbiai oroszlánok képében bukkan fel, a felégetett karthágói hajóhad egy kiperzselt farkasodú (lustra incensa), s Itália az a túlsó part, honnan Scipio dicsérete hallik. Érdekes az az eljárás is, mely egy-egy természeti locushoz vagy objektumhoz mindig in situ társítja az allegorikus tartalmat. A keretmotívum barlangjánál ezt remekül látni: Monicus barlangja elsősorban a montrieux-beli szerzetesi kolostor (esetleg egy annak közelében lévő barlang, melyben a hagyomány szerint Mária Magdolna vezekelt) allegorikus kódja, mely a Silvius által emlege
