Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Csehy Zoltán alapstratégiáit. Ez erősíti azt a kifejezésbeli polimorfizmust is, mely a rétegezett- ség vizsgálatát veti fel. Ez a múlt-, illetve tradícióorientált diszkurzus mégsem a „minél több bőrt lehúzni róla” kifejezésben trivializálható koncepció befogadói „bonctanát” sugallja, sokkal inkább az értelmezhetőség útvesztőire, ijesztő bizonytalanságára figyelmeztet. A műfaji újraaktiválásban feltáruló módosulások visszavetíthető eleganciája nem a tradíció szétzilálására tör, épphogy annak felfrissítését tűzi ki célul, mintegy a tudás rekapitulációját végzi el.4 A mindenkori szinkron eclogaszöveg kapaszkodóival és néhány (olykor még metrikai szinten is) kötött antik sémájával múltat teremt magának. Ez a retros- pektivitás, és e retrospektivitás révén működésbe hozott beszédmód áthágása, megtörése, folülretorizálása mintegy megpezsdíti a szövegköziség révén kibomló olvasói játék intenzitását. Ez a bizonytalansági (épp ezért mérhetetlenül inspiratív) tényező figyelmeztetésként tér vissza az idillkommentárokban (pl. Benvenuto Rambaldi da Imola vagy Francesco Piendibeni da Montepulciano szövegeiben), de a kortársi receptív horizont is „sötét erdőként” (oscura selvá) regisztrálja a bukoli- kus poézis szöveglabirintusát.5 A pásztorköltészeti exegézis nehézsége nem elsősorban filológiai csapdák sokaságát jelenti, hanem elsősorban a szintek közötti átjárhatóság műfajilag kódolt ellehetetlenítésében megnyilvánuló költői gyakorlat lehetséges olvasatainak prezentálhatóságát. Az ecloga rétegek sokasága, minimálisan a vergiliusi alapmodell alapján kétrétegű: primer szintje konvencionális pásztorköltemény, szekundér szinten kódolt és felfedhető allegória, ráadásul, míg a primer szintről a feloldás alakzatainak segédletével jutunk a szekundérre, a másodlagos szint referencialitásának nincs a szövegből evidensen adódó metszéspontja az elsődleges síkkal. Párhuzamos, egymás mellett elbeszélő és egymást közvetlen érintkezés nélkül lefedő univerzumokról van szó. A dantei morális és analogikus szint jogos beiktatása hasonlóképpen bővíti a szintezést, s immár négyeleműre. Az enigma, a rejtjelezés, az álarc és maga a „leleplezés” gesztusa, a megfejt- hetőség ígérete - mind annak a gyakorlatnak az attribútumai, mely a megfejthető- ség rítusait az olvasás gyönyörködtető, élvezeti, örömszerző komponenseként hozza játékba, azaz a műfaj működésének vitalitását garantálja. Petrarca első idillje, a Parthenias,1' a szerző önértelmező és önreflexív „olvasásmetodológiájának” köszönhetően könnyebbé teszi a szintezést, illetve a szintek egymásba olvashatóságának befogadói játékait. Petrarca ugyanis az ecloga lehetséges interpretációjának egy önálló levelet szentel (Fám. X. 4), s mondhatni a lényegi csomópontok mentén haladva megnyilvánuló magyarázó gesztusokra ragadtatott szerzői én amolyan titokfejtőként lép fel; hiszen a genus maga olyan, hogy önnön titokkódoló természetéből fakadóan explikációigényes.7 Ráadásul az értelmező olvasó fáradozása is gyakorta hiábavaló („ne te inutiliter fatiges”). A szerzői interpretáció viszont csak egyetlen aspektust érint igazán: a titkos nyelv szintjét, az allegóriát, mely biográf referenciálhatósággal éppúgy terhes, miképpen a kereszténnyé dekódolható antikvitás bukolikus közhelyeinek vivifikációjával.