Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Szalay Zoltán versei mely tán az örökkévalónak örül a parányi sejtek kalapot emelnek ha találkoznak velem sóhajtoznak a park fái vagy szuszognak leveleik pici pórusain át nem tüsszögnek ránk mérget hanem valami varázspor száll belőlük mely mint bor éleszt és ráébreszt képzelődünk Korkép Nem szállók, mert bűneim súlya A földhöz rögzít. Legnagyobb kínom, hogy itt fogok elpusztulni A földön, melyről képtelen vagyok felemelkedni. Nincs ég és nincsenek felhők. Csak lent van és por. Kígyók vannak, melyek között néha terem nemes lélek. De az ő méregfogaitól is félnünk kell. Nincs farkas és nincs oroszlán. Az ember pedig kezek és lábak nélkül fetreng a Véres földön. Nem a képzelet szüli a szörnyetegeket, Ő csak megszelídíti őket. A papír elrothadt. A folyók kiszáradt medrei rekedten kiáltoznak. A nimfák a porban hemperegnek. Ne várjátok, hogy ennek a versnek poénja legyen. mintha béke... ölelkező ördögök lebegő bűnök melyek megtisztítják a vért a vért mely soha ilyen vidáman még nem csobogott
