Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Varga Imre versei (Valóság, Mondható viszonylatok)
Varga Imre Hát azért csak valóság az, amit látunk, hallunk? Az íz is, amit átad, meg a többi érzék, mondta a konyha küszöbén, miután arról bölcsködtem, hogy káprázatokban élünk. Néztem őt, túlsúlyos volt, nemcsak a testét, de arcát is eltorzította a fölösleg. Eszembe jutott évekkel ezelőtti erdei sétánk ibolyanyílás idején. Megálltunk a jó szagú tisztás peremén, elmerültem a virágzás színében-illatában, amikor megszólalt, elindulva máris visszafelé: Mennyi pénzt lehetne ezért kapni, ha leszedve eladnám! Mármint az ibolyát innen. Rápillantva láttam, komolyan érti, amit mond. Hazafelé tartva arról beszéltem, hogy a haszonelvüség boldogtalanná rontja időnket. Mindent szolgáló eszközének tekint a praktikus ember. (És a legértelmesebb mindig az, aminek látszatra haszna nincsen.) Az igazi mérce mégis csak a mérhetetlenség, ebből forgat ki, hogy mindenre ráírjuk az árát. A csillag, félhold, a hajnali szellő is csereérték. Van, aki pénztárcájában hordja érzéseit értékpapírként. Éreztem, hogy ingerült lettem, amikor érzékei valóságáról morfondírozott. Észrevettem magamban a bosszúságot és rögtön azt is, hogy teremet szűkíti, elengedtem azért. Véleményemnél, vélt igazamnál fontosabb most a szabadság. így aztán nem mondtam el: az álmodó is csak fölébredése után tudja, hogy álma nem volt való, hisz tovatűnt nyomtalanul. (Amiért nyilván megcsavarná az orromat most a mester. Mert miről is beszélek? Hiszen a nyoma itt van.) S ő nyilván ellent is mondott volna. Valóság
