Irodalmi Szemle, 2004

2004/11 - Deák Katalin: Franz Kafka a cseh irodalomban (1) (tanulmány)

Deák Katalin

Ugyanakkor Kafka szövegei valamiféle vallásos ateizmusból táplálkoznak: „a kafkai allegória transzcendenciája a Semmi, istene pedig az Atheos abscondi- tus”, amely rejtett, nem létező, így „kísérteties színezetet kap, mert mint nem létező alapjává válik minden létezőnek” (59.). Lukács pedig éppen allegorikusságuk- ban látta a kafkai szövegek „veszélyét”. Azáltal ugyanis, hogy „a nagyszerű, kifejező részletek szakadatlanul egy transzcendens valóságra utalnak”, nem teljesítik a realizmus eszményét: „nem a saját létük konfliktusainak és fordulatainak sűrítményei - mint a realista művészetben -, hanem végeredményben a felfoghatatlan túlvilág puszta rejtjelei. Vagyis minél nagyobb közvetlen evokatív erejük, annál mélyebb a szakadék, annál súlyosabb az allegorikus meghasonlás lét és értelem között”. Kafka tehát mintegy „tévútra csábító vonzásként”, az avantgárd múló divatjának képviselőjeként van jelen az irodalomnak azon az útján, amely a korszakot Lukács szerint polgári álláspontról akarja kifejezni” (111.).

Míg tehát Lukács György Kafkával szemben a Thomas Mann-i típusú, „minden ízében realista” irodalmat részesítette előnyben, a ’63-as Liblicei konferencia résztvevői kívánatosként üdvözölték a kafkai hatás megjelenését a cseh irodalomban. A továbbiakban megnézzük, mit is jelentett mindez a cseh irodalom sorsának alakulása szempontjából.

A Liblicei konferencia „következményei”

A konferencia hatására a hatvanas években gomba módra elszaporodtak a Kafkával kapcsolatos írások és vélemények. Ezekre az évekre tehető annak a paradigmának a kialakulása is, amelyik Kafka prózáját Jaroslav Hašek ŠVey'Äjével állította párhuzamba. Képviselői között elsősorban Karéi Kosíkot, František Kautmant, Jindŕich Chalupeckýt és Helena Koskovát érdemes megemlíteni. Az elmélet szerint a két szerző közti hasonlóság elsősorban „abszurd felfogásukban, tragikomikus ábrázolásmódjukban”, valamint expresszionista stílusukban mutatkozik meg. Hankó B. Ludmilla jegyzi meg azonban, hogy „az olvasó, aki Kafka regényeit és Hašek Švejkjét is ismeri, a kettő között alapvető különbséget érez. Kafka világát tragikusnak, Hašekét komikusnak érzékeli. Kafka megrázza, Hašek elszórakoztatja az olvasót”21. Az elmélet ennek ellenére sokáig termékenynek bizonyult, s ezt éppen annak az állításnak köszönhette, amit Hankó B. ellene hozott fel. Eszerint Kafka és Hašek életműve „egy érem két - nevezetesen osztrák-magyar - oldalaként foghatók föl. Míg Kafka mindenekelőtt A kastély és A per című regényeiben a régi osztrák világ tragikus aspektusából szemlélődik, a szatirikus Hašek a komikus és groteszk oldalt világítja meg.”22

Kafkát egyébként ebben az időszakban egyéb kortárs írókkal is előszeretettel összehasonlították - elsősorban Rudolf Weinerrel, a cseh expresszionizmus egyik jelentős képviselőjével. A két szerzőt a „titokzatos, felismerhetetlen és elkerülhetetlen bűn jellegzetesen expresszionista motívuma”23 rokonítja egymással. A felfedezhető párhuzamokat valószínűleg „külső tényezőkkel lehet magyarázni: a közös