Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - Duba Gyula: Hangulatok (3.) Nyári papagáj, A vén cigány
Duba Gyula tem. Jó érzékkel csupa magyaros dallamot játszott vagy talán mást nem is tudott! Sok szép műdalt jól játszott, bár néha kuszán, keservesen, de aránylag tisztán s főleg nagy igyekezettel. Tudom, a műdal olyan, mint ékszerben a bizsu, mutatós s talmian is szép, számomra feltámasztott velük egy régi világot. Elém varázsolta az idegen forgatagban a régmúltat, nem toporzékoló csárdásokkal megjelenítve, inkább hallgatókként, mélán s szomorúan. Közelebb lépve hozzá néhány bronz- és nikkelpénzt láttam az elébe kitett papírdobozban. Azért a gyönyörűséges világért, amit elém varázsolt, meg kell jutalmaznom. A szemébe néztem, és kisebb bankjegyet, ötven koronát dobtam a dobozba. O is rám nézett, szeme könnyes a hidegtől, szipogó vénember, arcára folyt a nedvesség s mintha egy pillanatra bővebben öm- lene. De lehet, hogy tévedtem. Aztán tovább mentem és a hegedűszó a Manderláig kísért... Másnap elhatároztam, hogy több pénzt adok neki. Ki tudja, mikor fűzhettek bankót a vonójába?! Igen, egy százast adok neki vagy talán kettőt. S talán azt is megmondom, mit játsszon, nótát parancsolok nála. De nem volt ott a nagy ablakok alatt. De hát ez nem lehet, hiszen elhatároztam... Körútra indultam, hogy megkeresem. Fázott az istenadta, de hát... nem tűnhetett el nyomtalanul! A Mihály-kapu a- latt sem találtam, sem a Ventúr utcában. Az Úri utcában is kerestem. A Zöldház e- lőtt akadtam rá, ahol nagyon sűrű a forgalom és állandóan hullámzik a gyalogosok tömege, hosszan hallgattam távolabbról, majd közelebb mentem és úgy álltam, hogy meglásson. Fázik most is, hát nem Dankó Pista, de játssza a nótáit hűségesen. Kissé meghajolt felém, amikor észrevett. Nem nézett rám többször, mégis úgy éreztem, nekem játszik! Öreg fények villantak fel a Nyerges utcában, petróleumlámpával megvilágított szerény termek és parasztszobák vörös lobogása! Úgy tűnt fel, hogy egészen felvillanyozódva játszik a vén cigány. Amikor a dobozába dobtam két százast, mélyen a szemembe nézett, meghajolt és halkan mondta: köszönöm, uram! Nem láttam többé őt. Közben megjött a tél hóval, szélfúvással. Pedig kerestem, bejártam utána az Óvárost. Vörösmarty verse is eszembe jutott: Húzd, ki tudja, meddig húzhatod?! Néha mintha hallottam volna a halk hegedűszót, mintha valahol előttem hangzana s mindjárt megpillantom őt. Lélekben kísért a zene, magamban dúdoltam a dallamok szövegét, mennyi bennük a komor bánat s mily kevés a remény! Nem találtam a vén prímást, eltűnt nyomtalanul. A régi dalok egy ideig még bennem zengtek, bár az utca nem visszhangozta őket. Játszik-e még s merre vajon, a vén cigány?! Nyári papagáj Reggel első pillantásom a nyitott ajtón át az utcai ablakokra esik. Szép időben már süti őket a nap. S ha fényben ragyognak, könnyebb a felkelés. Jobb kedvvel nézek a nap elébe. Amikor homályos az ebédlő és szürkék az ablakok, felkelni
