Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - L. Erdélyi Margit: A gondolat szabadsága és veszedelmei drámában (tanulmány)
L. Erdélyi Margit hatalmaskodóktól s a La Fontaine-féle köpönyegforgató manipulátoroktól, a kegyetlen Oryktól - szóba állni sem kíván velük. Mindezeket Kálvin is tudja róla, a körülmények folytán a vita mégis elmarad, és Szervét mégis a Fárelek és La Fontainek kezébe kerül a végső ítéletnél. Kálvin vétke nem csupán a körülmények kényszere, ugyanis a szigorú Reformer a nagy élethelyzetben hagyta kicsúszni kezéből az irányítást. Az ember maszkja sem tökéletes. Kálvin kitűnő intellektus, abszolutizálja az igazságot, azt keresi és védi, nézőpontja egyértelműsíti számára a világot, össze tudja egyeztetni hitét és politikai nézeteit, pragmatikus rendezője a szellemi és közéleti történéseknek. Természetesnek tartja, hogy a hatalom eszköz legyen a kezében célja megvalósítását tekintve. Hitében kizárólagos, ezt szem előtt tartva érvel, cáfol, replikázik, illetve hideg fejjel dönt és cselekszik: büntet és jutalmaz, de leginkább büntet. Szervét elfogadja Kálvin hatalmi törekvéseit, alkalmasnak tartja rá, „hétagyúnak” mondja őt, aki nagy dolgokra képes, noha emberi hibái is vannak: túlzottan célratörő és beme- revült, érzelemvilága beszűkült, őt is félelmek gyötrik, akár Szervétet. Szervét viszont nem a hatalom elvárásainak akar megfelelni, Jézust asszociáló magatartási modellje hitéből és legbelső meggyőződéséből való, innen származtatja céljait is. Küzdelmei így óhatatlanul összetettebben, többféle síkon realizálódhatnak: harcol a diktatórikus hatalmi rendszer ellen, amely közvetlenebb formában Kálvin beme- revült elveiben jut érvényre, és ugyanolyan erővel harcol saját erkölcsi kételyei ellen is. Ez utóbbit az áldozatra kész baráti viszonyulása motiválja, mivelhogy a nézetkülönbségek ellenére is óvja és védi ezt a barátságot, ami neki többet jelent minden hatalomnál. Kálvin a történelmi-politikai történések folytán egyre inkább státussá növi ki magát. Szinte azonossá lesz a tanokkal, amit a reformáció hirdet, amelyeket ő egyértelműen képvisel, mégpedig a kálvinizmussal. Nem csoda tehát, hogy esetében „az ember” bizonyos értelemben háttérbe szorul, s dominánssá válik az ügy, a tanítás, amit képvisel. Megítélésünk szerint a Kálvin-Szervét-konfliktus kapcsán a drámai szituáció kibontása egyre inkább a Státus és az Ember ellenpontozott helyzetéről szól. A megoldás törvényszerűen hozza tehát az Ember elbukását a Státusszal szemben. Pontosítva azt is mondhatjuk, hogy a történelem Kálvint igazolta, a reformáció vívmányai mára egyértelműen elfogadott egyetemes értékek lettek. Az egy szál magában - a tömegesen elfogadott eszme megváltoztatásáért - küzdő ember tragikus bukása tehát evidencia volt. Szervét Kálvin egyenrangú partnerévé akkor válhatott volna, ha ő és tanai szintén státusi rangra emelkednek a tömegek támogatása által, ha ő is vállalja a vezető szerepét. Ennek akadálya volt azonban a tény, hogy e kultivált drámai hős magasabb rendű princípiumok megszállottja volt, nemigen tartott kapcsolatot a külvilággal. Tiszta ideológiája, potenciálisan bármennyire elfogadható lett volna a tömegek számára, ő nem törődött eszméi közrebocsátásával. (Lásd az ábrán megrajzolt viszonyrendszer mennyiségi mutatóit.) Szervét stációi a dráma során mind-mind a tragikum jegyében érvényesül
