Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Szeberényi Zoltán: ...a kagylóba került homokszem csak szenvedés árán válhat igazgyönggyé... (utószó)
Szeberényi Zoltán általános érvényű egyedi történet, amely műfajilag a leginkább megközelíti a Fábry Zoltán megálmodta „szlovákiai magyar regényt”. Ahogy az olvasó is tapasztalhatta, a regény többszálú cselekménye két idősíkban, a jelen és múlt relációiban bontakozik ki. A múlt a gyermek- és ifjúkor, a felnőtté válás időszaka. A színhely egyrészt a szülőföld, a festői Bodrogköz, az író szűkebb (családi) és tágabb (faluközösségi) környezete a maga tipikus alakjaival, másrészt Pozsony és környéke. A cselekmény jelene az ötvenes-hatvanas é- vek, főleg a csallóközi nagy árvíz ideje (1965). S mindezt egy faluról városba sodródott, nem kis nehézségek árán értelmiségivé, városi polgárrá váló író-narrátor közvetíti. Egy gazdag tudattartalom oldódik epikummá, élmények, emlékek, emlékfoszlányok állnak össze laza regényszerkezetté az emlékezés mechanizmusa és a szabad asszociáció szeszélyei szerint. Az író maradéktalanul megfelel azoknak a korszerű prózaírói igényeknek, amelyeket maga fogalmazott meg kortársai számára még aktív kritikusi korszakában: „Minden kor megköveteli és keresi a maga korszerű kifejezési formáit és eszközeit... Ma már nem elég az őstehetség, a népi okosság s az ösztönös megérzés sem szemléletben, sem nyelvben. Prózánk nyelvét a dinamikusabb kifejezési formák felé kell továbbfejleszteni: a környezet, a társadalom jellemzése mellett jelentős szerepet kap a lélek és a tudat sajátos belső törvényeinek a kutatása és ábrázolása. A hosszadalmas leírások helyét ma már a dinamikus cselekmény, a cselekvés, párbeszéd, a belső monológ, a tudatmetszet stb. veszi át. ” (1962). Az Egyszál ingben lapjain fél évszázad szlovákiai magyar társadalmának jellemző alakjai és meghatározó eseményei bukkantak föl, többnyire paraboliszti- kus jelleggel. A nagy dunai árvíz hullámai úgy sodorják maguk alá Csallóköz fal- vait, ahogy a történelem gázol keresztül a védtelen kisemberek életén, kínt és szenvedést, kiheverhetetlen lelki sérüléseket hagyva maga után. Nem lehet pontosabban megfogalmazni a regény célját és indítékait, mint ahogy az író maga megtette egyik szülőföldvallomásában: „Harmadik regényemben... is egyén és történelem, közösség és történelmi mozgás viszonyát kutatom. Azt próbálom megmutatni, hogy milyen emberarcokat, tartásokat, lelkiállapotokat szül a folytonos terelés, az állandóan változó helyzet. Követtem olyan sorsok nyomát, amelyek párhuzamosan futottak az idővel - volt látszatörömük, valójában a hatalmat szolgálták ki. Emberi fennmaradásukért tették. Szolgálatért maradni: nem új képlete a történelemnek. E magatartás szüntelen, minden helyzetben újratermeli önmagát. Szükség van rájuk: besúgókra, börtönőrökre, sokféle hivatalnokra, az álmukban is szalutálókra, az idő lakájaira. Az ilyen életeknek van egy csúcsra futásuk, aztán - amint leszolgáltak, csörgő medáliákkal - a hosszú foszlás ideje jön. Nyomon követtem az élet egy szál ingeseit, a történelem meztelenjeit, a közmunkára mindig kiparancsolhatókat. Azt az embert, akinek testébe évszázadok során kalapálták az alázatot, az engedelmességet, a meghajlást... ” (1977-1978).
