Irodalmi Szemle, 2003
2003/10 - NYELV ÉS ÉLET - Lanstyák István: A fordítástudomány szakközi kapcsolatairól (tanulmány)
NYELV ÉS ÉLET zettséggel vagy heterogenitással) állítható párhuzamba. A külső változatosság azt jelenti, hogy minden természetes, élő emberi nyelv (olyan, amelynek vannak anyanyelvi beszélői) egynél (sokkal) több nyelvváltozatban él; ilyenek például a különféle földrajzi dialektusok (nyelvjárások), társadalmi dialektusok (szociolektusok; hagyományos magyar műszóval „rétegnyelvek”), etnolektusok (etnikai nyelvváltozatok), szaknyelvi és más regiszterek (nálunk hagyományosan „csoportnyelvek”), a beszédhelyzet formalitásától függő stílusváltozatok stb. Ám nemcsak az azonos forrásnyelvi szöveg különféle fordításai tekinthetők egymás variánsainak; a forrásnyelvi szöveg és annak bármelyik fordítása is hasonló viszonyban áll egymással, mint a fordítási változatok. Popovič (1975:33, 1980) szerint a fordítás az eredetinek mint szövegnek a variánsa. A nyelven belüli „fordítási változatosságon” kívül tehát „nyelvközi változatosság”-ról is beszélhetünk a fordítás vonatkozásában, ez pedig a nyelvek külső változatosságának egy másik aspektusával állítható párhuzamba, az ún. nyelvi sokféleséggel, azzal a ténnyel, hogy a Föld lakosai több ezer egymástól eltérő, de egyenlő értékű nyelvet beszélnek. 3 A fordításokat kétnyelvű emberek készítik; ezt a tényt nagyon fontos hangsúlyozni, mert - úgy látszik - a fordításkutatók számára ez nem annyira magától értődő, mint a kétnyelvűség-kutatók számára. Klaudy (1999/2002a:42) a fordítót nem igazán tekinti kétnyelvű beszélőnek, arra hivatkozva, hogy a „kétnyelvűség kutatói között rendkívül nagy különbségek vannak arra nézve, ki nevezhető kétnyelvűnek: csak az, aki mindkét nyelven anyanyelvi szinten kommunikál (Bloomfield 1935), vagy már az is, aki érthető mondatokat tud produkálni egy másik nyelven (Haugen 1953)”? Kétségtelen, hogy a fordítók közt szép számmal a- kadnak olyanok, akik a forrásnyelvet aktívan nem nagyon beszélik vagy legalábbis nem beszélik ,jól”, ám még ezzel együtt sem célszerű kizárni őket a kétnyelvűek köréből.6 A mai kétnyelvűség-kutatásban - amelyben a kétnyelvűség Bloomfield- féle szűk felfogásának (1935: 55-6) már nem nagyon vannak hívei - az ilyen eljárás kontraproduktívnak minősülne (I. pl. Grosjean 1982:230-240; Lehiste 1988:1; Romaine 1989:10-11; Bartha 1999:34-40; Štefánik 2000a:9-10, 2000b: 16-25). A magukat két nyelven is megértető emberek zöme korántsem beszéli mindkét nyelvét még megközelítőleg sem „anyanyelvi szinten”; ha ezeket nem tekintjük kétnyelvűnek, akkor vajon az ő „nyelvállapotuk” sajátossága hogyan nevezhető meg, és milyen tudomány keretében vizsgálható? Ilyen szűkítő értelmezésben a „közösségi kétnyelvűség” fogalma értelmét vesztené.7 Ha tehát elfogadjuk azt a tényt, hogy a fordítók kétnyelvűek (azok, akik a forrásnyelvet egyáltalán nem beszélik, passzív kétnyelvűek), könnyebben elfogadjuk azt is, hogy a fordítók és tolmácsok fordítási tevékenysége nem szakítható el a „mezei” kétnyelvű beszélők szokványos beszédtevékenységétől (akik közt egyébként szintén vannak passzív kétnyelvűek), annak ellenére sem, hogy tudjuk: a fordítás mint függő