Irodalmi Szemle, 2003

2003/10 - NYELV ÉS ÉLET - Lanstyák István: A fordítástudomány szakközi kapcsolatairól (tanulmány)

NYELV ÉS ÉLET

nyelvi gondjaik megoldásában, az élőnyelvi kutatások eredményeit, amelyeket pedig jól tudnának hasznosítani, nem ismerik. Pedig a fordítók és fordításkutatók a- múgy tisztában vannak azzal, hogy a nyelvművelők tanácsai vagy követhetetlenek (1. Horváth 2002:39—41), vagy nem is kapnak tőlük semmilyen útbaigazítást (1. Klaudy 1994). „A nyelvhelyesség - allegorikusán szólva - olyannyira ingoványos terület, hogy menthetetlenül belefullad, aki megpróbál föléje hidat verni” (Horváth 2002:39). Ennek alapvető oka az, hogy a mai magyar nyelvművelés - amint az a vele kapcsolatos viták során (1. Kontra—Saly szerk. 1998) bebizonyosodott - nem tekinthető tudományos tevékenységnek, mivel elmélete nincs, fogalmi apparátusa tudománytalan, szemlélete elavult, módszerei pedig megbízhatatlanok. Gyümölcséről lehet megismerni a fát: a nyelvművelés a mai kor egyetlen nyelvi kihívásával sem volt képes még elméleti szinten sem szembenézni, legyen szó a- kár a szaknyelvi tervezésről, akár a globalizáció nyelvi következményeiről, akár az új technikai eszközök használatából következő nyelvi gondok orvoslásáról, akár a magyar nemzet Trianon utáni feldaraboltságából fakadó sajátos nyelvi helyzet kezeléséről.

Ám a fordításelmélet és a szociolingvisztika kapcsolatának nemcsak ilyen aspektusai vannak. Tudjuk, hogy a társasnyelvészet szerint az emberi nyelvek legfontosabb tulajdonságai közé tartozik a belső változatosságf (vagy inherens variabilitás) és a közvelegesség (vagy interlektualitás). A nyelv belső változatossága azt jelenti, hogy minden nyelvváltozaton belül nagy számban találhatók olyan, alapvetően azonos jelentésű, ill. funkciójú változatok (variánsok), melyeknek mindegyike e nyelvváltozat szerves tartozéka. A nyelv közvelegessége arra a jól ismert tényre utal, hogy egy-egy nyelv változataiban szinte mindig találunk olyan variánsokat is, amelyek egy másik nyelvváltozathoz tartoznak. „Tiszta” nyelvváltozatok (amelyek csak a belső változatosságból adódó variánsokat tartalmaznának) szóban talán nem is nagyon léteznek, ezek puszta elvonások; leginkább írásban képzelhető el egy nyelvváltozat „tiszta” használata, pl. a szaknyelvi regisztereké, különösen jól kidolgozott, pl. nyomtatásra szánt formájukban. A nyelvváltozatok tehát nagyon gyakran közvelegesek, vagyis más nyelvváltozatokhoz tartozó elemeket is tartalmaznak, ill. más nyelvváltozatok szabályai is érvényesülhetnek bennük (vö. Trudgill 1992/1997:13).

A belső változatosság és az ehhez kapcsolódó közvelegesség tényével a fordítók folyamatosan szembesülnek, hiszen munkájuk egyik lényegi eleme, hogy a számukra adódó különféle nyelvi lehetőségek közül választanak (Klaudy 1999/2002a:83; 1999/2002b:17; vö. még Dróth 2002:8), s az is köztudott a fordításelméletben, hogy ezt a választást különféle nyelvi és nyelven kívüli tényezők befolyásolják (vö. Klaudy 2003:12). A variációelmélet éppen a nyelvi változatossággal foglalkozik, abban keresi a rendszerszerűséget; egyik legnagyobb felismerése az, hogy a nyelvi variálódás nem kaotikus, hanem rendszerszerű, s az egyes