Irodalmi Szemle, 2003
2003/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: „A gondolat is olyan mint a madár, seregben szárnyal szépen...” Szőke József születésnapjára
Beszélgetés Szőke Józseffel 75. születésnapja alkalmából szerű emberek tündérien tiszta és ártatlan világában nőttem fel a Nyitra folyó mentén, ahol a mese igaza és igazsága törvény volt. Nem lehetett másképp élni, csak úgy, ahogy a mese igaza előírta: becsületesen. Körülöttük akkor még tiszták voltak a vizek, üdék a vetések, pontosan tudta minden ember, mi a jó, mi a rossz. Nem lehetett a kettőt összetéveszteni, összezagyválni.” Ez a világ nincs többé. Felfogni is nehéz, mekkora veszteség ért bennünket. És mindez a mi szorgos közreműködésünkkel történt. Hiába mondogatjuk, kicsi pontok voltunk a történésekben: a pont is az írás része. Számomra a búcsús, vigal- mas keresztelő után gyorsan beborult az ég. Másfél éves koromban meghalt az édesanyám. Semmi emlékem nem maradt róla. Arcát csupán egyetlen fénykép őrzi. Szerencsétlenségemben a szerencse, hogy az öt testvérem közül a legidősebb nővérem már férjnél volt. Angyali természet, szelídebb, jobb minden anyánál. És férje méltó pár hozzá. Gyermekeik közt, saját gyermekükként nőttem fel. Hetvenhétszer meghalhattam volna, hogy megszabaduljanak tőlem. Az 1929-es nagy télen, amikor az anyám elhunyt, szamárköhögést kaptam. Ez akkor még halálos betegségnek számított. Megmentettek, de gyenge, érzékeny gyermek maradtam. Tizenkét éves koromban tüdőbajos lettem, s ennek következményei egész életemben végigkísértek. Időközben családunk életkörülményei is megváltoztak. Apám alól, édesanyám halála után kicsúszott a talaj. Az albán fronton szerzett maláriás lázrohamait italozással enyhítette, és jó gazda létére könnyelmű vállalkozásokba kezdett. Olyan bankhiteleket vett föl, melyeket képtelen volt visszafizetni, és így az 1930-as gazdasági válság idején minden vagyonúnkat elárverezték. Családunk széthullott, rám szakadt a teljes árvaság. Egy ilyen interjúban persze lehetetlen mindent elmondanom. Az ember életében oly sok minden történik, hogyha ceruzával és papirossal járná az élet útjait, akkor se győzné valamennyi élményét, érzését, gondolatát papírra vetni. Nem is lenne érdekes, hiszen az életekben oly sok a hasonlóság. Gondoljuk csak el, hogy James Joyce egyetlen napjáról milyen vaskos kötet született. Magam is úgy vagyok, hogy gyermekkorom néhány eseményét már megírtam, de a legszörnyűbbeket érinteni se mertem. Megpróbáltam valamennyit elfelejteni, magamba temetni. A szerencsétlen sorsú Hajnóczy Péter írói hagyatéka is jelzi, nem minden tartozik az olvasóra. Legalábbis, amíg élünk, nem. Jómagam az 1968-at követő „hallgatás évtizedeiben” próbálkoztam papírra vetni néhány emlékemet. Legtöbbjük befejezetlen maradt, másokat megsemmisítettem, mert értelmetlennek tartottam, hogy megőrződjenek. Hogy miféle írások lehettek, már magam sem emlékszem rájuk pontosan. Példának talán nem árt, ha megemlítem, hogy a minap egy rég olvasott könyvből apró papírszelet hullott az ölembe. A pozsonyi Egyetemi Könyvtár sárgult kölcsönző lapja, amilyet a bibliográfiák készítésekor használtam leggyakrabban. Meglepődve láttam, hogy a lapocska hátsó oldalán a következő, ceruzával írt halvány szöveg olvasható:
