Irodalmi Szemle, 2003
2003/10 - Kmeczkó Mihály: Könyvbemutató (elbeszélés)
Kmeczkó Mihály magasabb fokon amikor a sok-sok próbálkozás után olyan szintre fejlesztik hogy celláról cellára tovább tudják kopogni az üzeneteket tudnak egymástól kérdezni tudnak egymásnak felelni be tudnak mutatkozni egymásnak egyszóval szót tudnak érteni tessék író úr kóstolja meg a mandulát is ha egy nyelv használata olyan fokra jut hogy általa szervezkedni lehet cselekvőképessé lehet válni azt mondjuk hogy szocializálódtak az atomizált magánzárkára ítélt rabok remélem nem nagyon sós az a mandula hozz csak Zsuzska szalvétát is hogy az író úr letörölhesse a manduláról a sót vagyis akkor válik egy jelrendszer igazán nyelvvé amikor csoport- illetve társadalmi érvénnyel bír amikor szervező ereje mobilizáló hatása is teljes mértékben érvényre jut köszönöm Zsuzska tedd csak le az író úr elé amikor nemcsak az önkifejezés hanem egyúttal a megértés eszközévé válik amely ilyen formán a kölcsönösség a kölcsönös megértés hordozója lesz úgy látom só nélkül jobban ízlik az író úrnak igaza is van ahogy mondani szokás a nő az élet igazi sója amint tehát azt módomban állt most kifejteni az író úrnak az épületekben a fal ugyanazt a szerepet tölti be amit az író illetve az ember szájában a nyelv amely most úgy kiszáradt a számban mint a görcs a kivágott fában ahogy tehát mondottam a falakban minden van csak hallgatás nincs ezért emelem most poharam az író úrra aki hiába távozik el majd körünkből én a falakban is őt fogom látni ezentúl ebben az ódon veretes pedáns könyvtárban egészségünkre.”) Az író összeszorított pengevékony szája szegletéből rózsaszín vér szivárog. 6 A jelenésére váró masszív asztalnak nagy csörömpöléssel kicsapódott a két alsó fiókja. Az egyik a szerzőt verte (csapta) térden, a másik a könyvtárigazgatónőt. Mindketten feljajdultak, de teljesen más-más hangon. A szerző éles szopránt hallatott, a társa (a könyvtárigazgatónő) mély basszushangon búgott. A hallgatóság egy csapásra felébredt. Egy emberként (nem is igen lehettek már többen) figyelni kezdett. Úgy tűnt fel, a szerző meg a könyvtárigazgatónő (a változatosság kedvéért) (most) duettet fognak énekelni. A reményt keltő hangpróba után azonban (újból) csend ülepedett a teremre. A szerző (ahelyett, hogy kezdeményezte volna a közös éneklést) valami hirtelen jött ötlettől vezérelve - vagy megbűvölve valamitől - felkapta a masszív asztal ragyogó lapjáról bemutatás alatt álló könyvét, s (mintha ragályos betegséget terjesztő vírus lenne) bedobta a (térdét verdeső) asztalfiókba. A könyvtárigazgatónő- szintén szíven (és térden) ütötten - váratlan elhatározással (vörös-fekete csíkos) kosztümje kézelőjébe nyúlt, és kihúzott onnan egy papírköteget. „Jelentés a szerzői estjéről.” „A könyvbemutatójáról”. Közölte tárgyilagos hangon az íróval, majd kinyújtott kezéből a térdét verdeső (csapkodó) asztalfiókba ejtette az irományt. A két asztalfiók (mintha versenyre kelt volna egymással) hatalmas csatta- nással - egyszerre! - becsapódott. (Becsukódott.) Úgy eltűnt mindkettő, mint a beteg ember nyelve, ha orvosságot cseppentenek rá.