Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Aich Péter: évforduló
Aich Péter évforduló talán mégis jobb lett volna, mondta halkan, s szava imbolygó ködként kúszott a nagy küszöbig, görnyedten állt gyökeret eresztve, immár évszázadok óta, beesett szeme álhatón csüngött a messzeségbe, s mégis ott volt, oda összpontosult, ahol minden kezdődött, rejtélyesen, magányos csillag a felhőtlen esteledő égbolton az idő kérlelhetetlenül ketyegett, nesztelen árnyék kúszott a távolba, s aztán vissza a jelenbe, múltba, torz vonásokban, fölnagyítva, végeláthatatlan, elfelejtett nefelejcsek szegélyezték az utat karjaiban az évek gyöngédsége bizsergett, fák susogtak álmaik fölött, mosolyában a felhők megfejtett titka lappangott, még mindig szép volt, egy élettel szebb, bár sosem gondolt rá, szót nem ejtettek az álmokról, a múlt gondosan elzárt dobozokban hevert tudom, hogy kellett, tudom, hogy így kellett, visszhangzott ereiben az elfelejtett dobogás, vagy inkább csak szeme sugallta, a tekintete, arcáról életük kincse sugárzott, egyhangúan, észrevétlenül, elporosodott gyémánt az este békésen borult föléjük, lehűlt már, leszállt a köd, szürkén tekergeti a szél, ne menjünk, mondta, vigyáznod kéne, de mentek, mégis, a megszokott úton, azon a napon mindig visszatértek oda, ez volt a kenyér és víz, az örökkévalóság mérföldköve, a mindennapok gondja, csodák kútja, mégsem tudták, mitévők legyenek, olyan volt, mint reggel a két kifli, már évtizedek óta alattuk fények villogtak, néma csápok a messzeségből, és azon is túlról, csak nem látták immár, szemük gyengült, arcuk közös ráncba redőzött, fáradtan baktattak a dombra, az elmosódó fények lomhán pislákoltak, egy élet tengerévé váltak, megvárták, míg a zaj tompa duruzsolássá szelídül, s mentek tovább csoszogva, kéz a kézben a kanyarig a kereszthez, ahol már csak a messzeség nyílt, tudáson túl a hit a köd föloldódott, elszállt, mint az illanó gond, világuk szigetén a köznapok rendje elmélyült, lényeggé magasztosult, hosszú volt az út, mely idáig kísérte, a zarándoklat, távolba vesző tejút itt volt, szóltak, és réveteg tekintetük egymásra talált, föléledt ajkukon a mozdulat s a szó, az ismert, a régen kimondatlan, áthatotta őket a megnyugvás, az elfelejtett öröm, ez volt az erő s a biztonság, amelyet átmentettek az évek kelepcéin, a pillanat, amely megállt bennük tudod?, gondolták szinte egyszerre, s révetegen álmukba feledkeztek, csak mosolyuk őrizte a régi titkot, hogy még mindig, egyforma áhítattal, mint a világ kezde-
