Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - KEGYELET - Tolnai Ottó: Hálás rágondolás Balassa Péterre
KEGYELET nagyobb történelmi eseményeink egyike számomra, mondtam neki, az én történelemkönyvemben ilyesmik vannak. Vagy mégis a meanderek tisztaságánál, Knifer, e nagy aszkéta és Kurtág rokonságánál kellene megállapodni, ahogyan Knifer e- gész életében alapozza, ismét és ismét fehér festékkel megy át - átmenni -, ahogy fehér festékkel megy át a nagy vásznakon, hogy majd ráfesthesse a fekete mean- dert... Itt aludt Péter. Második éjszaka biztosan megértette, miért variáltam beszélgetésünkön (néhány doktoranduszát hozta el Palicsra, hogy Nietzsche A történelem hasznáról és káráról beszélgessünk), a káosz megszervezésére csupán, mármint hogy a káosz mibenlétéről kellene tudással rendelkeznünk, káoszbanlétünk- ről, hogy azután satöbbi. Megmutattam a lebombázott meteorológiai állomás (Camus és Sartre is volt meteorológus, mondtam) mögött a Vértavat. Második éjszaka minden bizonnyal másképpen nézett szét a szobában. De olyan sűrű volt a programunk, noha alig tízen, mégis elegen ahhoz, hogy ne maradjon idő afelől kérdeznem, hogyan aludt, zavarta-e a szürke gém tekintete, nem kellett volna elfordítanom, netán ki is vinni a szobából, vagy legalább elmesélni, hogy családi trófea, meg hogy a Wilhelm-dalokban is így áll, állok a szürkeségben, a szürke gémmel, hogy fiam filmjében is felbukkan, ha nyugodt idők járnak, itt landol nálam, figyel, ő biztosan tudja felijesztett-e a kakasok hajnali rikoltása, a tömérdek énekesmadár zuhataga, Niagarája szinte, a csalogány csattogására berezonáltak-e a horganyozott csatornák, ablakpárkányok? Még mindig fenn, a keskeny fekete létrán, a mennyezet alatt hallgatom a szobát - ahogyan Péter hallhatta. Arról sem beszéltünk, hogy ez a teraszunk itt valójában újvidéki teraszunk kissé bővített változata, újvidéki teraszunké, amelyen még a nyolcvanas években valamikor, szép csöndben átbeszélgettünk volt egy éjszakát. Lassan alászállok az utolsó rakománnyal. Leülök a pachworkkal terített ágy szélére, rakosgatom a könyveket, beleolvasok a dediká- ciókba (a KÉK JEGYÉBEN írja az egyikben, s máris látom Péter tekintetét, ahogyan az írók boltjában, miközben a Kéktőgolyóról beszél, szinte észrevétlen kiveszem táskámból, s kitárva elébe csúsztatom édesapám fekete tokban lévő festé- kes musztereit, amelyeknek kis üvegcséi adják alkímiám alapanyagát, látom Péter tekintetét, boldogságát szinte, ahogy a majd tízféle kéket silabizálja, igen, ezt az arcát őriztem meg, noha fönn még a sárról értekeztem, ezt a KÉK JEGYÉBEN lévőt őriztem meg, noha igazán a zenében adatott meg neki ez a közeg elsősorban, valamint Leonardo mosolyában még talán, rakosgatom újra, talán hogy milyen sorban lapozzam át őket, rakosgatom, s akkor látom, valami nincs rendben e könyvhalomban. De mi?! Újrarakom. És akkor látom: a Halálnaplóból két példány van. Nézem a dedikációkat, mind a kettő nekem, nekünk szól, az egyik december 15- én, a másik tíz napra rá, 25-én immár karácsonyi öleléssel. Nagyon fontosnak tudtam az első pillanattól ezt a könyvet, igaz, többszörösen is kívülről, a céhen, az országon, miegymáson, könnyebb volt rálátni, alig van még egy-két hasonló könyv, amely ekkora erőfeszítést fejt ki szervesülési kísérletében: melyben legalább (?)
