Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - KEGYELET - Tolnai Ottó: Hálás rágondolás Balassa Péterre
KEGYELET minden pillanatban kilőhet a marék könyvvel. Az ágy, az immár rongyolódó pach- workkal - még Amerikában, Columbusban vette Jutka, épp most jelentkezett egy veszprémi textiles lány, aki egyszer, még új korában megcsodálta, hogy örömmel rekonstruálná, hogyan újradarabolni, újrafoltonfoltozni, újramontázsolni, hogyan újraírni ami per definitionem eleve abszolút szétírt, egy pachworkot?! - van a nagy amerikai festőnek, Andrew Wayethnek egy képe, amelyen egy csodálatos pachworkkal leterített ágyon, kiterített idős, szürke ruhás, majdhogynem fekete embert látni, ez az idős ember különben Wayeth más képein is felbukkan, már- már azonos fekete, vak hősével, na már most azért mondom, hogy fantasztikus Wayeth pachworkja, mert szinte az egész amerikai absztrakt expresszionizmus e- redményeit - Pollock jól ismerte az indiánok művészetét - kamatoztatta elkészítése közben, úgy is mondhatnánk, hogy egy nagy homage az a pachwork!, szemben a pachworkkal letakart ággyal, az ablak alatt, a preparált, nagy, szobába zárva szinte hatalmasnak tűnő, szürke gém, amely egyik üvegszemével az ágyat, a mindenkori alvót figyeli, őrzi álmát, a másikkal lesi a kinti baromfiudvart, madársereget, falnak döntött csónakunkat, az alacsonyabb polcokon nagy tengeri kagylók, kínai dobozok, a szabad falrészek túlzsúfolva képekkel, az üveges szekrényben egy palackba húzott hajóval kitámasztott Muzsika-szám, födelén Kurtág fotójával, az ismert horvát festő, Knifert Meander-sorozatának néhány lapja, egy fotó a befagyott Velencéről, amelyen gyerekek hólabdáznak... Arra gondolok, visszapillantva a palackba épített hajóra, egyik könyvében valahol ír egy óceánjáróról, persze Ulrich könyve kapcsán, amely a töredékesség, a szétesés határán imbolyog, ha nem egyenesen törmelék, írja, meddőhányó, kibelezett óceánjáró, tündöklő roncstelep, amelyet valahonnan elvonszoltak, és útközben általalakult, hátára fordult, mint egy fényes, ízeltlábú rovar, valahol, egy másik könyvében pedig a bárkáról ír, mondván Kedvenc állatom tehát, amelyet magammal vinnék a bárkára - maga a bárka. A bárka - így szól hozzám a szöveg - nyilvánvalóan élőlény. Élő, úszó sziget. Útjáról, mozgásáról semmit sem lehet tudni, végig áll és hagyja magát. S ha már hajó és a vizek, ha befagyottak is, akkor a csillagok, mert noha Babits kapcsán előbb a Babits-filológiáról írt tanulmánya jut eszembe, az, ahogyan a datálások, papírfajták, lejegyzésmódok, írásjelek differenciáinak mikrofilológiai világán keresztül Kelevéz Ágnes helyenként fölülírja az értelmezői hagyományt az „objektív” költőről, a Töredék a korszellemhez című esszét így indítja ugyanis: „Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagokra” - írja Babits 1928-ban az írástudóról, s hatvankét évvel később minket, engem, talán majdnem mindnyájunkat továbbra is ez foglalkoztat. Még gyanakvóbban, még elkeseredettebben, közöny és felháborodás határán - hogy hát hihetünk-e abban, hogy értelmes még egyáltalán ez a kijelentés. Ugyanis ha igen, akkor sem egészen veszélytelen ez a hit, az ideológiai forradalmak szörnyű századának végén. Nézem, próbálok megállapodni egy-két pontnál, igen, Kurtágnál talán, hiszen kérdeztem, faggattam is a jubileumi koncertről, ahogy Mártával egymás mellett ültek, játszották a Játékokat, az a lég-
