Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - FILOSZNAPLÓ - Zalabai Zsigmond: Tátra-nyomok a magyar költészetben
FILOSZNAPLÓ Számomra ez a rapszodikus gondolatcsapongásoktól sem mentes, sok ellentétet, sok jelentésbeli oppozíciót használó költemény az érzelmi-hangulati-gon- dolati ambivalenciák verse. Egyértelmű, hogy benne van a Trianon kiváltotta fájdalom, amelyet Babits még tizenkét évvel a Vonaton... megírása után sem tudott feldolgozni magában. 1938 karácsonyán a Gondolatok az ólomgömb alatt című í- rásában - amely különben az Esszék, tanulmányok (Szépirodalmi, 1978) című kötetében ugyancsak megcsonkított formában jelent meg - a következőket írta: ,JS a- mint Európa mappáját vizsgálom, hirtelen ijedtség borzong végig rajtam: hiányzik Magyarország! Csakugyan, hazámat hiába keresem, eltűnt a vonalak zűrzavarában (...) Rájövök, hogy nem is tudok pontosan visszaemlékezni a csonka ország formájára, holott milyen tévedhetetlenül látom magam előtt ma is a régi, nagy Magyarországét (...) Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, amely gyermekkorom óta belém idegződött (...) szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az én első szerelmem (...) S amint elképzelem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata.” Az idézet önmagáért beszél: Babitsot még 1938-ban is kínzón gyötörte a Trianon-trauma. Az 1926-os Vonaton... azonban mintha ellentmondana a nemzet- és területvesztés által kiváltott fájdalommegvallásnak. A versben a költő paradoxonokkal él: „Világ, világ, mily gyönyörű/tudsz lenni és milyen csúnya!” A Tél „csontig mezítelen és kacér ” (értsd: céda); a másik pillanatban azonban már vakító-édes „cukros kép ” és „Karácsony-ábra tündöklik a ,JHárom Hegyek elseje ” - a Tátra, Mátra, Fátra sor első tagja. Majd újabb síkváltás következik, ezúttal is paradoxonnal: „s a nyelv...s a táj is...idegen:/csúnyább (vagy szebb?) mert másoké. ” „ Övék? Miénk? ” - fogalmazódik meg a Trianon utáni kínzó kérdés, melyet Babits- immár belenyugvón - az utolsó versszak második sorának felsorolásával old fel: „Név, ember, birtok, balgaság! ” s végül feloldja a költemény első négy strófáján végigvonuló „Világ, világ, mily gyönyörű/tudsz lenni és milyen csúnya!” dilemmát is, a „csúnyaságot ” az emberekre, az emberiségre hárítva: „(Mi vagyunk csúnyák.) ” De vajon kik rejlenek e tömör, kibontatlan „(Mi vagyunk csúnyák.) ” megállapítás mögött? Mi, magyarok, akiknek kormányai 1867 óta valójában sohasem tudtak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy Felső-Magyarország, a Felvidék más nyelvű, más etnikumú vidék, s nem jutottak el ahhoz a felismeréshez, hogy odaítéljenek neki, nagyvonalúan, egy kulturális-területi autonómiát, amely a történelmi Magyarország része maradhatott volna? Mi volnánk csúnyák, mi, magyarok, a Trianont követő évek irredenta hangoskodói, akiktől Babits a vers alapján (vö.: idegen nyelv és táj) elhatárolja magát? Vagy e rejtélyes „mi" mögött nemzetek rejlenek: a csehek, élükön Benessel, s a franciák, akik létrehozták a XX. század legiVilág, világ, mily gyönyörű tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák.)
