Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Aich Péter: A hajnal születése (novella)
Aich Péter Hullott csillagokon járni, jaj. Csikorgott a sok törmelék. Bőgni volna jó, ha lehetne. Mi lesz még? Menekülés, még önmagamon is túl. Akkor már én sem leszek. Tehát? Már csak rutin minden. A látszat. Legalább az. Minden megy a maga útján, csak engem kerülnek el a fények. Vagy legalább az, ami fontos volna. Az utcák is üresek. Rettentő ez az üres csönd. Hogy került ide? A lány előtte állt és rábámult. Hozzálépett és elnéztek egymás fölött. Az égbolton, magasan, ahol már csak a hideg van, a gondolatok párlatai gyülekeztek. Majd lehullanak, sok-sok apró csillag. Megyünk egy kávéra?, kérdezte. Maga szereti a kávét?, kérdezett vissza a lány. Igen, mondta, ott. És elindultak, keresztül a városon a presszóba, az üres falakra füstábrákat rajzolni. Tisztára megőrültem, dühöngött a lány. így kávézgatni egy vadidegennel. Most. E gyászban, ürességben. Gyászos ürességben. Üres gyászban? Mindene fájt, mintha náthaláza volna. Óvatosan fölnézett, de a fiú talán ott sem volt. Talán épp Afrikában vadászott néger lányokra. Jó a kávé, tényleg. Milyen kellemes, ha nem kell mindig ugyanarra gondolni. Mire gondol ez a fiú? Talán nem is. Csak bámul a semmibe. Szeretett volna melléje ülni, hogy ő is odabámulhasson. Hülyeség, mondta. A fiú szeme megállt rajta és kérdezett. Tekintetük összekapaszkodott, de aztán gyorsan tovább siklott, ijedt, menekülő kígyó. Kezdte magát kényelmetlenül érezni. Mi köze hozzá. Eszébe jutott, hogy amikor — mikor is? Az idő összecsapott fölötte. Nem is volt idő. Csak az az amikor. Vagy már az sem. Megyek, rebbent föl hirtelen. A fiú mereven a sarokba nézett. Arca nyugodt volt, kifejezéstelen. Mint aki gondosan szögre akasztotta álmait és vár. Vajon hallotta? De a fiú nem mozdult, így hát kételkedni kezdett, szólt-e egyáltalán valamit. Biztosan csak gondolta. Jaj, a gondolatok. Jó volna rohanni, míg teljesen kifulladok. Fejjel a falnak, másra úgysem vagyok képes. Semmire sem vagyok képes, ismételgette magában, semmire. Milyen furcsa ez a hamutartó, szólalt meg a fiú. Kérem? — lepődött meg. Válasszon egy négyzetcentimétert, folytatta a fiú, és nézze. És gondoljon csak arra, hogy nézi. Semmi másra. Amíg ez sikerül, a világon minden rendben van. Nem unalmas?, kérdezte. Nem, mondta a fiú, ne az unalomra gondoljon. A hamutartóra. Ez bolond, gondolta, de azért megpróbálta. Hamutartó, hamutartó. Hogyan nézzem azt a parányi csücsköt anélkül, hogy ez a fiú észrevenné, hogy tényleg nézem? De a hamutartó sarka, amelyet kiválasztott magának, mintha egy újszülött csillag volna, a szeme fekete lyuk. Vonzotta. Belenézett, s az kitárult előtte, megnőtt, s nagyobb lett, mint az egész presszó, belopakodott a leikébe. Zenét is hallott, és kellemesen meleg volt. Aludni! Amikor fölnézett, a fiú mellette állt, keze a vállán. Kimentek a szürkületbe. Nemsokára kigyúlnak a lámpák. Milyen jó! Köszönöm, mondta alig hallhatóan. A fiú most mosolygott először, amióta ismerte. Csak alig-alig és oly röviden, mégis úgy tűnt, hogy egy életen át. Ajkuk összeért, mintha csak egy álmot tapintottak volna. Fölment a magaslatra, ahova gyermekkorában olyan sokat járt. A kőmackók lába elé heveredtek. Megcirógatta az egyiket, amelynek valami vadállat leverte a
