Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Aich Péter: A hajnal születése (novella)
Aich Péter A hajnal születése Az asztalnál ült és dühöngött. Elege volt már ebből. Semmi értelme, hogy itt ül. Semminek sincs értelme. Legszívesebben elment volna. De hova? Hova, mikor eltűntek az égtájak? Hova nyílik ilyenkor kilátás? Talán mégis jobb így. Akkor mindegy. Vagy mégsem? Már mióta megy ez így! A nyugtalanság, a zaklató űr, heveny idegesség, ez a semmi. Ha legalább egy rozsdás szög volna kéznél — azt gondosan tisztogatni lehetne. Amíg türelméből telik. Amíg újra kattogni kezd minden. És zuhogni. Legalább ne lássék, hogy felhők gyűlnek benne! Ez nyugtalanította, álmaiba üldözte, lehúzta a redőnyt. Gondosan rendetlenségbe szedett néhány lapot: úgy fessen, egyéb dolga sincs, csak buzgón kotorászni bennük. Amire szüksége volt, régen megcsinálta, mit tegyen még a szabadulásért? A helyzet világos volt, túl világos e világtalanságban. De csak hordják, fölöslegesen, a sok cetlit, nem bírnak betelni velük. Pedig semmi új a sajtpapíron nem lesz, nem lehet. Amerikát régen fölfedezték már. Hát akkor? Mégis jönnek, süket, üres cédulák, megállt a világ az ismétlésben. Nincs is világ, csak cetlik. Néha V. is bejött és nyájasan mosolyogva sziruposan elgagyogott valami anyásságot. Ez az. Nyájasan. Mintha belélátna, és mindent értene. Pedig hogy a fenébe láthatna beléje. De türtőztette magát, jól nevelt volt és udvarias, és az mindig elvonta a figyelmét attól, amitől ő maga is el a- karta vonni. Annál inkább dühöngött, hogy így kizökkent. Az oka — nem, az már túl messze került. Csak meg akart menteni belőle valamit. A fájdalom édes. Habár tudta, hogy immár semmi köze ahhoz, hiszen maga kreálta valamikor régen. Torzszülött, elfelejthető. De nem az volt fontos. Mi az, ami fontos, tulajdonképpen? Ez a zümmögés? A terem másik végében halkan beszélgettek. Gyorsan szemügyre vette a helyzetet. Vajon eléggé munkába mélyedtnek néz ki? A tenyerébe támasztott homlokára összpontosított. Hirtelen úgy érezte, legalább egy órája ül már így moccanatlanul, és tenyerének összes ránca a homlokára tapadt. Ha viszont megmozdul, biztosan szólnak hozzá, mert ezt az összpontosításból fölengedő gesztusnak vélik majd. Mikor viszi innét a frász? Egy kávéval megkínálhatom? V. szólalt meg, mintha már legalább egy fél órája vele beszélgetett volna. Köszönöm, fordult hátra, köszönöm. Az unokahúgom, röstelkedett V. Igyál te is egyet, fordult a lányhoz. Na, csak igyál. Fölteszem a vizet. Itt van a kávé. Majd aztán én is jövök. Megvársz? V. még egy mézesmázos mosolyt küldött feléje és kisietett. Mívesen hülye helyzet volt. Iszik egy kávét?, kérdezte hirtelen a lány. Köszönöm, ismételte, köszönöm. Igen vagy nem, mondta kelletlenül a lány. Ránézett, de nem tett rá
