Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - EZ IS A MÚLT... - Magyarics Ferenc: Háborús emlékeim (2.)

EZ IS A MÚLT.

rosszabb mint ott fenn. A bunker előtt már 4-5 katona élettelen teste feküdt. Köztük volt Csík zászlós, az aknavetők parancsnoka is. Ahogy visszaérek, látom ám, hogy pontosan azon a helyen, ahol én feküdtem, aknabecsapódás van, s Tepliczky betakarva hóval. Miska, te élsz? — szólok rá. — Én élek, mondja, hát te veled mi van? Ne haragudj, mondom neki, de én nem is szóltam neked, és lementem megnézni, mi van ott, de mindjárt fel is jöttem, mert ott tán még rosszabb.

De ha nem mentem volna le, akkor talán téged az én testem takart volna be, és nem a hó. Talán a jó Isten is úgy akarta, hogy arra a pár percre elmenjek onnét. Az aknák hullottak szüntelenül, már az egész völgy felforgatott, füstös, kormos terep volt. Úgy 2 óra felé jönnek ám jobbról a katonák németekkel keverve, gyertek — kiabálják, jobbra az oroszok áttörték a vonalat, mindjárt bekerítenek benneteket. Szörnyű volt az a kb. 300 m, amit menekülés közben meg kellett tenni. Feküdtem a hóban, és néztem, hogy sivítanak el a lövedékek, csak úgy égett a levegő, mert az oroszok fényjelzős lövedékkel lőttek. Az úton még maradtak egy- páran, akiknek ez volt az utolsó útjuk. Végre eljutottam odáig, ahol a hegyoldal már eltakart az orosz gyalogság elől. Itt már csak a becsapódó aknáktól kellett tartani. Nemsokára elértük a falu szélét. Itt egy kicsit kifújtam magam, és négyen-ö- ten összeverődve megindultunk be a faluba. Bent a faluban egy nagyobb ház előtt a kapuban állt egy őr. Megállított bennünket, hogy kik vagyunk és honnan jövünk, s mi mondtuk, hogy a hegyekből vonultunk vissza. Akkor a parancsnok jöjjön be velem a százados úrhoz. Mivel nekem volt valami rangjelzésem, én mentem be vele a pincébe, ahol a százados úr egy asztalnál ült. Kinek a parancsára vonultak maguk vissza, kérdi tőlem minden bevezetés nélkül. Alázatosan jelentem, a Pados főhadnagy parancsára. Akkor az én parancsomra meg vissza, azt a magaslatot nem lehet feladni. De százados úr, alázatosan jelentem, nekünk se fegyverünk, se lőszerünk nincs, s ma még nem is ettünk. Próbálom vele megértetni a helyzetünket.

— Kapnak fegyvert, lőszert és enni is, utána fel a magaslatra! Megértette, ez a parancs — végeztem! Lógó orral hagytam el a pincehelyiséget. Ahogy jövök ki, épp a kapunál találkoztam Pados főhadnaggyal. — Hát te hol jársz — kérdi, s én mondom neki, hol voltam és milyen parancsot kaptam. — Gyere velem, megyünk a pincébe. Pados jelentkezik. — Igen, — mondja a százados, szóval a maga parancsára vonultak vissza? Az én parancsom meg az, vissza a magaslatra, ordít a százados.

— Nem viszem a legénységet öngyilkosságba, érvel Pados, a szakasz, melyet a segítségünkre küldtek, mind odaveszett, csupán hárman értek célba. Itt köny- nyű parancsot osztogatni a bombabiztos pincében. Maga menjen ki, ordít rám a százados. Nem kellett kétszer mondani, sarkon fordultam és eltűntem. Kiérve az utcára, kit látok, Tepliczky biceg befelé.

— Hát veled mi van, kérdem — s mutatja, hogy ellőtték a lábát, de olyan szerencséje volt, hogy a lövedék a csontot nem érte és így valahogy le tudott csúszni a faluba. Később egy háznál összeverődtünk úgy 15-20-an. Pados is ott volt köz