Irodalmi Szemle, 2003
2003/7 - A POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - Koncsol László: A korszak egyik legfontosabb szobrásza
A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj szobrai körül élik napjaikat. Nagy János a múlt század derekától egyre inkább a korszak egyik legfontosabb szobrászaként írta be magát a magyar képzőművészet történetébe. Művészetét két történelmi fundamentumra építette. Az egyik a görög gyö- kérzetű európai szobrászat a kora barokkig, a másik a Közép- és Távol-Kelet magas kultúráinak, illetve Közép-Ázsia vándorlás kori népeinek a honfoglalás kori és a népi magyar képzőművészettel rokon hagyománya. Fundamentumos művészet, éspedig tudatos megfontolásból, amely sokakat provokáló elméleti megfontolásokhoz is elvezetett. Ismeretes, hogy a nemzeti romantika fordult először nagy figyelemmel a magyar őstörténet felé, ahonnan az ún. nép-nemzeti iskola által ösz- szegyűjtött népköltészeti szöveganyagon át egyenes út vezetett a Kodály-Bartók- féle népzenei gyűjtések és elemzések zenei őstörténeti felismeréseiig. Sajnovich a finnugor rokonságot, mások a finnugorság urál-altaji nyelvi és kulturális ágyazatát, megint mások a sumér nyelv urál-altaji (agglutináló) szerkezetét, Diószegi Vilmos a sámánhit magyar elemeit mutatta ki az élő néphagyományban, kézenfekvő hát, gondolta tovább Nagy János, hogy az atyafiságnak a képző- és díszítőművészet motívumkincsében is meg kell mutatkoznia. Rengeteg albumot vásárolt, könyvtárakat bújt, s meg is találta a sumér, a szkíta, a mongol, a tatár, a hun, a különböző türk népek ábrázoló művészetében a honfoglalás kori és a népi magyar motívumok hű másait. Akinek van szeme, és látásra használja, kénytelen belátni a rendszerszerű formai és tartalmi azonosságot. Ebben Lükő Gábor is segített neki. Ez az urál-altaji hagyomány nemcsak Ázsia és részben Kelet-Európa arculatát gyúrta olyanná, amilyen, Koreáig és Japánig, hanem az indiánokként számon tartott törzsekkel az amerikai kontinensre is átvándorolt, s ha nem az európai gyarmatosító hatalmak műszaki fölénnyel társult, nép- és kultúrapusztító anyagi mohósága, ma az egész földrész rokon kultúrákkal virágoznék. Nagy János kivételes tehetségű szobrász. Nemcsak a mesterséget tudja, azt egy-egy talentumos kő- vagy fafaragó iparosról is elmondhatjuk, mert jó a szeme és ügyes a keze. Barátunk munkáiból viszont erő, elegancia (báj? artisztikum?) és egy megfoghatatlan, de érezhető bensőség - lélek - sugárzik ránk. Ez nem mesterség, nem is egy képzőművészeti főiskolai oklevél, még csak nem is gyakorlat, hanem az istenekével rokon teremtő képesség dolga. Lelket, bensőséget csak egy teremtő szellem képes az anyagba lehelni, s ez ő, Nagy János. Tessék megnézni ő- ket. Elképzelem, micsoda szobrokat faraghatna a türkmének, mongolok, japánok, amerikai indiánok örömére és büszkeségére. Monográfusának, Kerékgyártó Istvánnak 1997. évi záró bekezdését idézem: „Ez az alkotói pálya korántsem lezárt. Nagy János hatvanévesen (időszerű- sítsünk: 68 évesen), három és fél (ma már jó négy) évtizedes alkotói pálya után elérkezett a termés betakarításához, a számvetéshez, de csak azért, hogy egy pillanatra megpihenjen, széttekintsen, számba vegye az eddigi eredményeket, tanulságokat, s ezek tudatában folytassa az alkotómunkát. Hiszen az elképzelések, tervek
