Irodalmi Szemle, 2003
2003/7 - A POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - Tőzsér Árpád: Egy fődíjas mű dicsérete
A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj lyüket évekkel később már csak az különbözteti meg az egyéb helyektől, hogy ott bujábban nő, mondjuk a babérszuhar, a fagyai meg a borbolya. Grendel Lajos A tények mágiája c. könyvében, az ún. szövegirodalom két évtizedes pionírkodása után, a tényeknek, valamint a szerzőnek mint olyannak az irodalomba való visszavételére tesz bátor és impozáns kísérletet. S teszi ezt a szívének kezdettől fogva oly kedves Mészöly Miklós időskori prózájának a szemrevételezésével, alapos elemzésével és újraértelmezésével. Roland Barthes 1968-ban kiáltotta világgá, hogy a szerző halott, s azóta a magára maradt, a szerző által is nagykorúsított szöveg jócskán eltávolodott a mindentudó és mindenható, s a nyelv, valamint a tárgyak (tények!) természetével ellentétesen ható szerzői szubjektivitástól. De most mintha visszafordulna a szöveg! A szerző, mondjuk Babits Mihály irányába, akinek a következő kijelentése éppen harminc évvel korábbi a szerzőt elparentáló Barthes-mondatnál: ,Az ember meghal, a mű él - szoktuk mondani. - De ez nem egészen így van: a műben is az ember él, igazában ő tartja életben a művet is, amely mintegy második teste volt neki; szavakból épült test, az elveszett, sejtekből és rostokból épült test helyett.'1'' Grendel Mészöly-víziójában feltehetően az a felismerés dolgozik, hogy a szerzőtől távolodó szöveg olyan netovábbhoz ért, amelyen túl már csak a blöff vagy a művészet specifikumának a helyére tolakodó tudomány pöffeszkedik. S egyiknek is, másiknak is éppen az az ellenpróbája, ha megállapítjuk, él-e benne az „ember”. Az egyszeri, a megismételhetetlen, a mással fel nem cserélhető. Akit, jobb szó híján akár szerzőnek is nevezhetünk. Meg az, hogy a műmozgatta tények, a „valóságreferenciák” mennyiben válnak a műben mitologikusán általánosíthatókká, vagy ahogy Mészöly a modem amerikai szerzők kapcsán mondja, ért-e az író hozzá, hogy „a tényekből, történésekből felszabaduljon a mitológia”. Szerző és tények, szubjektum és objektum! Ott vagyunk tehát az ősrégi szintézisigénynél. De ezt a szintézisigényt Grendel Lajos szóban forgó könyve a 2002-es évvel bezáróan, azaz az irodalomtörténeti spirálisnak a máig legmagasabb fokán, a legutóbbi hasonló színtéziskísérletek óta eltelt korok irodalmi pionírkodásainak, tapasztalatainak az ismeretében jeleníti meg és próbálja meg kielégíteni. S ebben a mivoltában a könyv kicsit a magyar irodalom egyetemében is egyedülálló. Nem véletlenül hivatkoznak rá a hazai Keserű Józsefitől a magyarországi Thomka Beátáig vagy Dérczy Péterig máris olyan sokan. Nekünk, hazai magyar íróknak, kritikusoknak, irodalmároknak pedig feladatunk és felelősségünk ezt a jeles eseményt, a könyv megjelenését regisztrálni. Ezt a regisztrálást szolgálja a Posonium-díj első fokozata, az úgynevezett Fődíj Grendel Lajosnak ítélése is. Gratulálok hozzá! Tőzsér Árpád
