Irodalmi Szemle, 2003
2003/1 - Öllős Edit: Duett a dadával (részletek)
Öllős Edit Lassan negyvenéves, elért „mindent”, járja a világot Isztambultól Chicagóig, s most úgy érzi, a család kimaradt életéből. Úgy szeretne még boldog apuka lenni...! De így?! Csupa buta liba jelentkezik, az ő génjeik nem kellenek utódjához! Csak a pénze érdekli őket meg az, milyen lehet az ágyban. Ő zsenit akar nevelni! Olyat, aki küzdeni is tud, aki el tudja érni, amit akar. Akinek gyakorlati érzéke is van. —Mikor az ember nem tudja eldönteni, működtesse-e tovább agysejtjeit vagy térjen nyugovóra, könnyen előfordul, hogy már hajnalodik... — A gondolat magától íródjon, az érzés ne csak a szívből szülessen (használd szemedet is, kezedet is, agyadat is!), az elhatározást tett kövesse, a szánalmat mosoly! VASÁRNAP REGGEL. — A rádióban sporthírek szólnak. Én meg rakosgatom össze a tegnapi napot. Minden korty kávé után több jut eszembe. A második csésze után áttérek a mai napra, és máris a finálénak örülök. Vasárnap és hétfő között újra zökkenőmentes lesz az átmenet... — Az őszt szeretem. Ez az én évszakom. „Az elmúlásé”. Ilyenkor valami mindig kezdődik (és folytatódik). Az esők... A hulló falevelek... Idegen emberek mosolya az utcán... Mintha mindennek bennem volna a gyökere... Meghitt telefonok meleg szobában. Egyre több leírt szó. Örül az ember a hosszú télnek, a karácsonynak meg a szilveszternek. Mi lesz még ebben az évben? Meddig fokozódik ez a vitalitás? — Megijedt tőlem. Elmenekült a telefontól. Azt hebegte, majd este visszahív, de én csak legyintettem. Többet ért volna sétálni egyet! De megvan magáról az objektív képe. Annyira nem szánalomra méltó. — Nem szabad túlzásba vinni a gondolkodást (sem)! Előbb-utóbb (újra és újra) tökéletesnek érzi magát az ember, és akkor vége MINDENNEK...! — Tíz perccel később már nem tetszik, amit leírtam. Fél óra múlva még kevésbé. Egyre „laposabbnak” tűnik... ABLAKBAN A nő az ablakhoz lépett. Az eget kémlelte. Bárányfelhők... Ez a kép nyugtathatná meg frissen sajgó lelkemet, sóhajtott, és cigarettára gyújtott. De hát nem is sajog! — szólt magára. Ez csak olyan tipikus miniatűr csalódás volt!
