Irodalmi Szemle, 2003

2003/7 - Bárczi Zsófia: Patkányok (novella)

Bérezi Zsófia

megcsapta a por, doh és a jóvátehetetlen elmúlás illatkeveréke. Lassan a többiek is fölsorakoztak mögötte. Nem siettek. Egyenként sorra vették a lakás tárgyait, a rég megavasodott arcszeszeket a fürdőszobai tükör polcán, a fogason kókadtan csüngő, kikönyökölt házikabátot, a poros és megfakult álperzsaszőnyeget az ebédlőben, és az egy letűnt kor divatját idéző nippeket a perzsán álló vitrinben. Hangtalanul surrantak a falak mentén, megszaglásztak és megtapogattak mindent, ami az útjuk- ba akadt. A hálószobát a végére hagyták.

Elsőnek az aránytalanul nagy ágy ötlött a szemükbe, ami valaha két test nyugalmát őrizte, az öregember magányos sziluettje alig tűnt benne többnek egy kósza árnyéknál. Az ágyat nagyobb szobába tervezhették egykor, itt ormótlannak hatott, mint egy túlságosan szűk ketrecbe zárt fenevad, szinte érezték, ahogy kétség- beesetten nyújtózkodik az aprócska odúban. Békés szemlélődésükből a hirtelen beállt csend riasztotta fel őket. Az öregember dermedten, nyitott szemmel feküdt az ágyban, lélegzet-visszafojtva figyelte a szobában parázsló vörös szempárokat. Talán hatot vagy hetet számolt meg, az agya automatikusan működött, kiutat keresve pörgött, de a szíve egyre rémültebben vert, őrült zakatolása jóformán megsüketítette az öreget.

Egyszerre vetették rá magukat, összehangolt mozdulatokkal közelítettek az ágy felé, és az öregember ekkor már tudta, amit addig is sejtett, hogy nincs menekvés.

Másnap reggel eleredt az eső. Kövér, súlyos cseppek verték fel az aszfalt porát, a lakótelepen szétáradt a nedves föld illata, és feltámadt a szél. A tikkadt növények éledezni kezdtek, az áporodott lakásokban friss légáramlatok kergetőztek, csiricsáré függönyöket dagasztottak vitorlakövérre, végigsepertek a poros szekrényeken, magukkal ragadták a szertehagyott zsebkendőket. Megállás nélkül esett három teljes napig. Véget ért a nyár és harmadnapon a gyerekek iskolába mentek. Az öregember pedig nem hiányzott senkinek.