Irodalmi Szemle, 2003
2003/6 - TALLÓZÓ - Glatz Ferenc: A Rákóczi-felkelésről (Egyetemesség, lokalitás, alternatívakutatás)
TALLÓZÓ egyeztetése. Most, az európai integráció, a lokális és egyetemes érdekek egyeztetésének korában erről sem szabad megfeledkezni. Mert a történelem végtelen... Legalábbis egyelőre annak látszik. Az új történetírás a különböző helyi (lokális) emberi alternatívák összehasonlítását tartja céljának, és ehhez hasznosítja a természettörténet, a modern igazgatás- és politikatörténet, művelődéstörténet-írás, a „mindennapi élet” (kultúrantropológia) szempontjait. 1703 májusában a Rákóczi-felkelés nem a világpolitika begyűrűzésének eredménye volt. A felkelés a lokális érdekek kifejezője volt. Kitörésének oka az a helyi társadalmi mozgalom, amely mozgalom a Kárpát-medencében lezajló emberi életviszonyok átalakulásából, a helyi társadalmi konfliktusokból és az emberi élőhelyek leromlásából keletkezett. A régi történetírás az 1703-11 közötti háborúban a „rendi-nemesi célok” és a „fejedelmi abszolutizmus” összeütközését látta elsősorban. Ez alapján állt vagy a „modernizáló” Habsburg- adminisztráció, vagy a társadalmi és nemzeti szabadságért harcoló „fényes kurucok” oldalára. Mindkét álláspont — a „kuruc” (Rákóczi-Thököly-párti) és a „labanc” (Habsburg-párti) — számtalan formában jelent meg az elmúlt másfél évszázad „nemzeti”, „állami” szempontú történetírásában. (Legutóbb a hidegháború idején, az 1950-60-as években a nyugati, azaz Habsburg-ellenes, ún. kuruc hagyományok felelevenítése dívott, mert ennek volt a napi propagandában használhatósága. Megjelent mindkettő egy osztályharcos mezben is: a labanc-marxista oldalon elvitatták a szabadságharc össztársadalmi érdemeit, mondván, hogy az csak a kisnemesi társadalom megmozdulása volt, a másik oldalon, a kuruc-marxista oldalon pedig arról beszéltek, hogy Rákóczi már a 18. század elején népi-nemzeti, jobbágyfelszabadító programot követett.) AZ ÉLETFELTÉTELEK LEROMLÁSA A Kárpát-medence emberi és természeti élőhelyeit a 11—16. században jól szervezett, sőt a 14-15. században már európai szinten álló igazgatásszervezet, a magyar királyság szervezete fogta át. Az államterület jelentős részét nagy területeken víz járta: a mai Balaton élettere a mainak többszöröse volt, a Dunántúl közepén, az Alföldön pedig a Duna és a Tisza ismétlődő árvizei hatalmas ingoványos mocsarakat képeztek. Mégis, e természeti feltételekhez az évszázadok során sajátos településszerkezet igazodott. (A természettörténeti viszonyok pontos felmérése az elmúlt másfél évszázad [államtörténeti] kutatási szempontjai mögött minduntalan háttérbe szorult. Most a fiatal Rácz Lajos munkái biztatnak eredménnyel.) Ezt a településszerkezetet a török háborúk — mindenekelőtt az 1592—1606 közötti 15 éves háború — szétzilálta. A török kiűzésének idején (1699) a népesség a Mátyás korabelihez (1490) képest nemhogy nőtt volna, de becslések szerint 4 millióról 3 millióra csökkent! A török megszállta középső területek pedig elnéptelenedtek. Az utak tönkrementek, a kereskedelmi útvonalak megszűntek. Az 1697—1710 közötti évektől azután még természeti csapások sora is sújtotta a népességet: 10 év alatt két pestisjárvány, 1707-ben és 1709-ben árvizek, szokatlanul kemény tél, 1710-ben éhínség. A térség népessége az
